Kamp Ole egy éve, hogy elutazott. Azt irta, hogy a halászat, a téli halászat az ujhollandi parton nagyon terhes. Ha az ember itt szerencsés, ugy szép összegecskéhez jut, de itt oly hirtelen szélviharok támadnak, melyek pár óra alatt az egész halászflottilát tönkre teszik. De hát az ujhollandi vizekben hemzseg a hal és ha a szerencse kedvez a legénységnek, bőséges kárpótlást talál a veszélyért és fáradozásért.

Másfelől pedig a norvégek kitünő tengerészek, akik nem zugolódnak a nehéz munka miatt. A Christianiától az északi fokig nyuló partvidéki fjordokon. Finnmark sziklái között mindig ott leselkedik rájuk a veszély, melylyel a tenger szeszélye fenyegeti. Ha az északatlanti Oceánon vitorláznak, hogy nagyobb társaságban vonuljanak az ujvilág halas tavaihoz, ezzel már nem csekély bizonyságát adják bátorságuknak.

A norvégnek igaz jussa van valamelyes büszkeséghez. Elődeik rettenthetetlen tengerészek voltak abban az időben, mikor a hanzák uralták az egész kereskedelmet Északeurópában. A szürke multban tán a tengeri rablók egy faját képezték. De azóta a kereskedelem erkölcsi tekintetben kétségtelen sokat emelkedett, habár ma sem mentek attól a gyanutól, hogy nem egészen igaz uton járnak.

Bármint legyen is, a norvégek kezdettől bátor tengerészek voltak, azok ma és azok lesznek továbbra is. Kamp Ole bizonyára nem volt az az ember, aki származását meghazudtolja. A nehéz, fárasztó munkában való kiképzését egy bergeni vén hajósnak köszönhette és egész gyermekkorát ebben a kikötőben töltötte, amely a legélénkebb az egész Skandináv birodalomban. Mielőtt a nagy utra kelt, alá s föl vitorlázott a fjordokon, cselt vetett a vizimadarakra, társul szegődött a halászatokhoz. Mikor aztán hajóslegény lett, először is a Keleti-tengeren vitorlázott át, majd az Északi-tengerre ment egész a Jeges-tenger határáig. Igy aztán több nagy utat tett nagy halász járműveken és már kormányossá lépett elő alig husz éves korában. Most huszonharmadik életévét taposta.

Utazásai között eső időben soha se mulasztotta el fölkeresni az egyetlen családot, akit szeretett; ez egyetlent a földön, aki számára megmaradt.

És ha Dalban volt, Joél nem kivánhatott jobb pajtást. Ole elkisérte őt hegyi utain Telemark legmagasabb fensikjáig. Csak olyankor maradt vissza, ha arról volt szó, hogy Huldát kellett mulattatnia.

Ole és Joél közt hovahamarább szoros barátság fejlődött ki és ami a dolog természetéből folyt, ez az érzés egész más alakot öltött a fiatal leánynyal szemben, annyival inkább, mert Joél még serkentette erre. Hol is találhatott volna a nővére az egész környéken jobb fiut, ilyen megnyerő külsejüt és tiszta jellemüt és hozzá foghatóan mélyen érző szivet. Hulda szerencséje biztositva van, Ole lesz a férje. Igy történt aztán, az anya és fivér megegyezésével, hogy a fiatal leány viszonya semmi akadályba nem ütközött.

Röviden, mikor egy napon mind a négyen ott ültek a nagy földszinti szobában, minden hosszabb bevezetés nélkül igy szólt Ole:

– Egy ötletem támadt, Hulda.

– És miféle? - kérdezte a fiatal leány.

– Én azt tartom: nekünk össze kellene házasodnunk.

– Tulajdonképen én is ugy vélem.

– Igen, ez már beszéd - tette hozzá Hansen asszony, mintha valami rég elhatározott dologról volna szó.

– És igy én, Ole - jegyezte meg Joél - természetesen sógorod lennék.

– Bizonyára - mondta Ole. - Annyi azonban tény, Joélem, hogy akkor még jobban foglak szeretni.

– Ha ez lehetséges.

– Majd meglátod.

– Engem ugyse, én már ennyi szeretettel is meg vagyok elégedve - biztositotta Joél, szivélyesen szoritva meg Ole kezét.

– Ez tehát el volna intézve, Hulda? - kérdezte Hansen asszony.

– Igen, kedves anyus - felelt a fiatal leány.

– Azt elhiszed, Hulda - folytatta Ole -, hogy én tulajdonképen már rég szeretlek, anélkül, hogy neked egy szót is szóltam volna erről.

– Én is téged, Ole.

– Hogy hogyan történt, azt igazán nem tudnám megmondani.

– Valamint én sem.

– Ez bizonyára onnan eredt, Hulda, hogy én téged mindennap szebbé és szebbé és mindig jobbá láttalak fejlődni.

– Te tulzasz, édes Ole.

– Semmi esetre sem, és én ezt megmondhatom neked, anélkül, hogy pirulnod kellene emiatt, mert ez a tiszta igazság. Nem vette ön észre, Hansen asszony, hogy én Huldát annyira szeretem?

– Gyanitottam.

– És te, Joél?

– Én... ej, de még mennyire!

– Az igazat megvallva - szólt Ole mosolyogva -, ezt már előbb is megmondhattátok volna nekem.

– De a tengeri utaid, Ole - elegyedett ismét közbe Hansen asszony -, nem lesznek megnehezitve ez által, ha már házas léssz?

– Oh, mennyire nehezemre fognak esni, hogy többé éppen nem utazom esküvőnk után.

– Nem akarsz többé utra kelni?

– Nem, Hulda. Hát el birnám én azt viselni, hogy egész hónapokig távol legyek tőled?

– Igy hát most mégy utoljára a tengerre?

– Igen; de ha a szerencse kedvez, ez az ut jó csomó pénzt hoz nekem, mert a Help fivérek teljes nyereményrészt biztositottak számomra szerződésileg.

– Mégis csak derék emberek - szólt Joél.

– Semmi dicséret se sok rájuk - felelt Ole. - Minden bergeni tengerész ismeri és nagyrabecsüli őket.

– De édes Ole - jegyezte meg Hulda - ha már nem utazol, mihez szándékszol kezdeni azután?

– Nos, társul szegődöm Joélhez. Hisz jó lábaim vannak. Egyebekben még egy más üzletre gondoltam, mely nem lesz éppen rossz. Mért ne rendezhetnénk mi be egy gyalogpostát Telemarkból Drammen, Kongsberg és Gaard közt? A mostani összeköttetés ép oly kényelmetlen, mint rendetlen és emellett még pénzt hozna. Szóval, megvannak terveim; eltekintve attól...

– Mitől?

– Semmitől. Ez majd elválik visszatértemkor. Azt előre mondom nektek, hogy én szilárdan el vagyok tökélve: mindent elkövetni arra nézve, hogy Huldát a vidék legirigyeltebb asszonyává tegyem. Igen, ez szilárd eltökélésem.

– Ha tudnád, Ole, mily könnyü feladat lesz ez! - felelt Hulda, feléje nyujtva kezét. - Hát nem telt ez már be félig-meddig és van valahol oly boldog ház Dalban, mint a mienk?

Hansen asszony egy percre elforditotta fejét.

– Igy tehát - felelt vidám hangon Ole - a dolog el van intézve.

– Természetesen - hagyta helyben Joél.

– És nem szükséges tovább beszélni róla?

– Soha!

– De nem fogod megbánni Hulda?

– Bizonyára nem.

– Ami egybekeléstek napját illeti, ugy tartom, halasszuk azt akkorra, ha visszatérsz - tette hozzá Joél.

– Rendben van; és csak valami balsors jöhetne közbe, ha egy év leforgása alatt vissza nem térnék, hogy Huldát a maeli templomba kisérjem, ahol Andresen lelkész nem tagadja meg tőlünk áldását.

Ily módon tehát el volt határozva Hansen Hulda házassága Kamp Oleval.

Nyolc nap mulva kellett beérkezni Bergenbe a fiatal tengerész hajójának. Mielőtt azonban elváltak, a skandináv nép szokása szerint ünnepélyesen el kellett jegyezkednie a fiatal párnak.

Az egyszerü, tiszteletreméltó Norvégiában általános szokás, hogy nyilvánosan tartják az eljegyzést, mielőtt egybekelnek. Néha csak két, három év mulva tartják meg az esküvőt. De az eljegyzés alatt nem az egyszerü kölcsönös elröppent szót értik, mely csak az illetők hüségétől van függővé téve. Nem, a fogadalmat itt komolyan veszik és ha nem is szentesiti a törvény, ugy tekintik, mintha ennek fedezete alatt állna.

Most tehát arról volt szó, hogy Hulda és Kamp Ole részére szertartást rendeljenek, melyet Andresen lelkész szolgáltatott. Magának Dalnak nem volt papja, ép oly kevéssé, mint a közeli szomszéd helységnek. Vannak azonban Norvégiában helyek, amelyeket «vasárnapi város»-nak neveznek, ahol u. n. papi udvar van. Itt gyülik össze istentiszteletre a parochia egész tömege.

Itt még szállást is kapnak, hogy huszonnégy óráig, illetve arra az időre, amig a vallási gyakorlataik megkivánják, tartózkodhatnak. Aztán mint valami zarándok menet, valamennyi hazatér. Dalban van ugyan egy kis kápolna, de oda csak különös alkalommal megy a pap, ha valaki óhajtja, vagy valami magán, hivatalos ügy elintézése végett.

Mael különben nincs nagyon távol innen; legfeljebb háromnegyed mértföldnyire, azaz tiz kilométernyire Daltól. De Andresen lelkész szolgálatra kész férfi volt és jó gyalogló.

Megkérték tehát Andresen lelkészt, hogy a kézfogón kettős minőségben: mint isten szolgája és a Hansen-család barátja asszisztáljon. Már régi ismerősök voltak; a lelkész látta felnőni Huldát és Joélt és ép ugy szerette őket, mint a fiatal «tengeri medvét», Kamp Olet. Semmi se szerezhetett volna neki nagyobb örömet, mint ez a házasság. Ez az esküvő igazán ünnepség lesz az egész környék számára.

A dolog természetéből kifolyólag Andresen lelkész egy szép reggel felvette Mózes-táblácskáit, karjára vette a kreppátvetőt az imakönyvvel és utra kelt a különben meglehetősen esős időben. Joél kiséretében lépett be, aki eléje ment. Elképzelheti az olvasó, hogy milyen szives fogadtatásban részesült Hansen asszony házában s hogy a földszint legszebb szobáját készitették el számára, amelyet kápolnaszerüleg ékitettek friss, illatos fenyőágakkal.

Következő nap és pedig meglehetős korán, fölnyilt a dali kis templom. Itt esküdött meg Ole a pap előtt, néhány barát és szomszéd jelenlétében, hogy Huldát feleségül veszi és Hulda is esküt tett rá, hogy Ole felesége lesz, ha utolsó utjáról, melyet a fiatal tengerész most fog megtenni, visszatér. Egy esztendei várakozás hosszu ugyan, de mégis csak elmulik.

Ettől fogva Ole csak nyomós okból hagyhatta el ismét azt, aki eljegyzett arája lett és Hulda nem törhette meg a hűséget, amelyet Olenak esküdött, sőt ha Ole pár nap mulva nem utazott volna el, ugy élhetett volna ama jogával, amit a szertartás adott számára: akkor látogathatta volna meg a fiatal leányt, amikor neki éppen tetszett: annyiszor irhatott neki, ahányszor akart, a séták alkalmával karöltve kisérhette volna, még családja távollétében is és minden mulatságon, ünnepségen azt az előnyt élvezhette volna, hogy kizárólag vele táncoljon.

De hát Olenak vissza kellett térnie Bergenbe. Nyolc nappal később a «Viken» (halászhajó) Ujhollandba vitorlázott és Hulda csak a leveleire várhatott, amelyet jegyese neki minden kinálkozó postaalkalmatossággal igért küldeni Európába.

A folyton epedve várt levelek nem is maradtak el. A boldogságnak mindig ujabb sugarát árasztva az elutazása óta némileg bánatba borult házra.

Maga az ut eléggé kedvező körülmények közt folyt le. A halászat kiadós volt és tekintélyes jövedelmet hajtott. Minden levelének végén azonban Ole valami titokról, kincsekről beszélt, amelyet ez a titok rejt. Hulda ugy szerette volna tudni: mi ez a titok és rajta kivül Hansen asszony is, olyan okból, amelyet nehezen talál ki az olvasó.

Hansen asszony ugyanis egyre komolyabb lett, nyugtalanabb, zárkózottabb és egy olyan körülmény, amelyet még gyermekei előtt sem emlitett, fájdalom, csak növelhette gondjait.

Három nappal Ole levele után, április 19-én, Hansen asszony egyedül tért vissza a fürészmalomból, ahol Lengtingnél, az üzletvezetőnél egy zsák forgácsot rendelt meg és éppen hazafelé vette utját. Nem messze a háza ajtójától egy férfi lépett hozzá, aki nyilván nem erről a vidékről való.

– Ön Hansen asszony? - kérdezte az idegen.

– Igen; de én nem ismerem önt.

– Oh, ez nem tesz semmit - felelt a férfi. - Én ma érkeztem Drammenből és oda is térek vissza.

– Drammenből? - kiáltott föl élénken Hansen asszony.

– Ismer ön bizonyos Sandgoist nevü urat, aki ott lakik?

– Sandgoist urat! - ismételte Hansen asszony, aki elsápadt e név hallatán. - Igen... ismerem.

– Helyes. Mikor tehát Sandgoist hallotta, hogy Dalba jövök, megbizott, hogy üdvözletét adjam át önnek.

– És... semmi több?...

– Semmi, mint hogy mondjam meg önnek, hogy a jövő hónapban valószinüleg fölkeresi önt. Minden jót és jó éjt kivánok önnek, Hansen asszony.