A skandináv országokban és pedig nem csupán a városok lakosságánál, de künn a vidéken is igen kedvező a népnevelés, amely mindenütt tulterjeszkedik az olvasás, irás és számolás kezdetlegességén. A paraszt élvezettel tanul és általában fogékony eszü; érdeklődik minden közügy iránt és élénk részt vesz mindenben, ami az államot vagy a községet illeti. A stortingban mindig ez osztály képviselője van többségben. Néha az ő eredeti népviseletükben jelentek meg. És jogos az, ha ez osztály világos nézetét, gyakorlatias felfogását dicsérik, habár e felfogás kissé nehézkes is, de emellett minden kételyen fölül áll az ő magasztos megvesztegethetlenségük.

Nincs tehát mit csodálkozni rajta, hogy Hog Sylvius neve ismert volt egész Norvégiában és még Telemark e kissé vadon részében is tisztelettel emlitették nevét.

Még Hansen asszony is, aki ez általánosan becsült vendéget fogadta, indittatva érezte magát annak kijelentésére, hogy mekkora kitüntetés ránézve pár napig fedele alatt tisztelhetni őt.

– Nem tudom ugyan, Hansen asszony, hogy ez önre nézve valami különös kitüntetés, - felelt rá Hog Sylvius, - de annyit tudok, hogy rám nézve végtelen kellemes. Oh, én már rég hallottam hiveimtől a vendégszerető dali házat dicsérni és már ez oknál fogva is eltökéltem, hogy legalább egy hetet itt töltök, de szent Olafra mondom: soha se hittem, hogy valaha féllábon érkezem ide.

A kitünő férfiu, ezt mondva, szivélyesen és barátilag szoritotta meg háziasszonya kezét.

– Sylvius ur, - szólalt meg Hulda, - nem parancsolja, hogy fivérem orvost hozzon Bambleből?

– Orvost, Huldácskám?! Csak nem akarjátok, hogy mind a két lábszáram használhatatlanná váljék.

– Oh, Sylvius ur!

– Orvost! és miért nem mindjárt barátomat Boek doktort Christiániából? És mindezt egy egyszerü bőrhorzsolás miatt?

– Még ez az egyszerü bőrhorzsolás is komoly következményeket vonhat maga után, ha nincs helyesen kezelve; - felelt Joél.

– Igazán Joél? És nem lenne szives megmondani: mért akarja, hogy ennek komoly következményei legyenek?

– Én bizonyára nem akarom, Sylvius ur! Dehogyis; Isten óvjon!

– Nos hát meg fogja óvni; engem is, valamint Hansen asszony egész házát; kiváltképpen, ha a szeretetreméltó Hulda vállalja magára az ápolást.

– Föltétlenül, Sylvius ur.

– Nagyon szép, kedves barátaim. Négy vagy öt nap alatt nyoma se lesz az egésznek. Különben, hogy is ne épülne föl az ember hamarosan egy ilyen bájos szobában? Hol találhatna valaki jobb elbánást, mint amilyenben a dali kitünő fogadóban részesül? És hozzá ez a jó ágy az ő jelmondataival, amelyek bizonyára többet érnek, mint a tudós kar undok mintái. Ez az ablak, amely a Maon völgyére néz, a viz mormolása, amely egész a fekvőhelyemig elhallatszik, a vén fák illata, amelyek zöld kerettel fogják körül a házat, a jó levegő, a balzsamos hegyi levegő; nem a legjobb orvosság-e mindez, amilyet csak képzelni lehet? Ha erre az üditő levegőre áhitozik az ember, csak az ablakot kell kinyitnia és beáramlik magától; erősiti, üditi a gyöngélkedőt és - még nem is fogja szigoru dietára.

Hog Sylvius oly vidáman mondta mindezt, mintha valósággal a szerencse egy váratlan áramlata csapott volna bele a házba. A testvérpárban legalább ezt a hatást keltette, akik egymás kezét fogva hallgatták s mindkettőben ez az érzés támadt szavai hatása alatt.

A tanárt mindenek előtt a földszinti szobába vezették. Félig ülő, félig fekvő helyzetben foglalt helyet a nagy karosszékben, lábát egy kis zsámolyra téve, mig Hulda és Joél ápolás alá vették. Egyszerü hideg borogatáson kivül semmi más gyógyszert nem akart elfogadni és tényleg nem volt egyébre szüksége.

– Jól van, édes barátaim, egészen jól van - szólt Sylvius. - Oh, a ti közbenjárástok nélkül, kevésben múlt, hogy a kelleténél többet nem ismertem meg a Rjukanfos csodáiból: ugy legurultam volna a mélységbe, akár egy szikladarab. Uj mesével bővült volna akkor ki a Maristien regénye és nekem még kártéritést se adott volna érte. Engem nem várt mátka a tulsó parton, mint ama szerencsétlen Eysteint.

– És micsoda fájdalom lett volna ez Hogné asszonyra nézve, - szólt Hulda. - Soha se vigasztalódott volna meg.

– Hog asszony?... - ismételte a tanár. - Hog asszony bizonyára egyetlen könyet se ejtett volna.

– De Sylvius ur!

– Nem; mondom nektek és pedig egyszerüen abból az okból, mert semmiféle Hog asszony nem létezik; hogyis tudnám elképzelni: hogyan festene egy Hog asszony; kövér, sovány, kicsi vagy nagy...

– Mint az ön nejének, bizonyára szeretetreméltónak, szellemesnek, jónak kellene lennie - vélte Hulda.

– Ej, valóban, kincsem? Jó, jó, nem akarok kételkedni állitásában.

– De hát ha szülői, barátai veszik e szerencsétlenség hirét?... - szólt Joél.

– Szülőim épp oly kevéssé vannak, fiam! Barátaim... talán vannak, akikre azonban keveset számithatok, eltekintve azoktól, akiket a Hansen-házban remélek föltalálhatni. De mondjátok mindenekelőtt, kedves gyermekeim, itt tarthattok engem pár napig?

– Ameddig csak önnek tetszik, Sylvius úr; - biztositotta Hulda.

– Ez a szoba teljesen az öné.

– Én már előbb is szándékoztam Dalba jönni, mint minden kéjutazó cselekszi, hogy innen bebarangoljam egész Telemark környékét. Most persze semmi se lesz ebből, vagy ha igen, csak később; ennyi az egész.

– A hét vége előtt, remélem, Sylvius ur, ön ismét tökéletesen helyreáll; - vélte Joél.

– Én is azt remélem.

– És akkor készséggel állok rendelkezésére, hogy elvezessem azokra a vidékekre, ahová óhajtja.

– Azt majd meglátjuk, Joél; arról majd akkor beszélünk, mikor már helyreálltam. Még egy egész hónap szabadságidőm van és ha az egészet Hansen asszony fogadójában kellene is eltöltenem, bizonyára nem panaszkodnám miatta. Hisz innen még a két tenger közötti nyugati fjordalt is meg kell tekintenem, meg kell másznom a Gusztát és Rjukanfoshoz is vissza kell még egyszer térnem, mert dacára annak, hogy majdnem önkénytes fürdőt vettem benne, tulajdonképen keveset láttam belőle. És ezt nem szeretném elmulasztani.

– Ön ujra vissza fog oda menni, Sylvius úr; - felelt Hulda.

– Nos, hát valamennyien elmegyünk oda, a jó Hansen asszonynyal együtt, föltéve, ha velünk akar tartani. Oh, most jut eszembe, hogy Katet, az én öreg, hű házvezetőnőmet és Finket, vén szolgámat is értesitenem kell pár sorban. Ők nagyon nyugtalankodnának, ha semmi hirt se vesznek rólam és teljes joggal haragudnának rám.

– Nos, de még egy vallomással tartozom. Az eper, a jó tej igen kellemes, üditő; de mint táplálék, nem igen kiadós, tekintettel arra, hogy én nem vetem alá magam aféle beteg dietának. Önöknek még korán volna, ha ennénk?

– Oh, az nem határoz, Sylvius ur.

– Ellenkezőleg, az nagyon sokat határoz. Hát azt hiszi, hogy Dalban való időzésem alatt az asztalnál és a szobámban egyedül akarok unatkozni? Nem, én veletek és anyátokkal akarok enni, ha Hansen asszonynak nincs az ellen kifogása.

Hansen asszonynak még ha szivesebben maradt volna is egyedül, engednie kellett a tanár óhajának; de hisz ép ugy ő, mint övéi nagy tisztességnek vehették, hogy egy képviselővel egy asztalnál ülhetnek.

– Tehát megegyeztünk, - jelentette ki Hog Sylvius; - valamennyien együtt eszünk a nagy szobában.

– Bizonyára, Sylvius úr; - erősitgette Joél - és ha az ebéd kész, rögtön átviszem önt karosszékestől.

– Jó, jó, kedves Joél; de ha fel birok támaszkodni a karomra, odamegyek ugyis. Hisz, ha jól tudom, még nem amputáltak.

– Amint kivánja, Sylvius ur - felelt Hulda - de ne kövessen el nagyobb vigyázatlanságokat, különben Joélnek mégis orvost kell hivnia.

– Micsoda? Fenyegetés?... No jó, egészen okos és illedelmes leszek és amig dietát nem szabtok elém, a legengedelmesebb patiens leszek. De kedves barátaim, éppenséggel nem vagytok még éhesek?

– Csak egy negyedórai türelmet kérünk még s akkor minden készen lesz; - felelt Hulda; - akkor szolgálok önnek ribiszkelevessel, maoni pisztránggal és lesz fogoly is, amelyet tegnap hozott Joél Hardangerből; ezenkivül egy üveg jó bor.

– Nagyon jó, kedves gyermekem; előre is köszönet érette.

Hulda kiment, hogy az ebéd készitése körül szorgoskodjék és fölteritse az asztalt a nagy szobában, mialatt Joél visszavitte a szekeret Langling művezetőhöz.

Hog Sylvius egyedül maradva, kire gondolhatott másra, mint a derék családra, akinek vendége és lekötelezettje lett egyidejüleg. Mivel hálálja meg Hulda és Joél szolgálatát? Egyelőre azonban nem sok ideje maradt az elmélkedésre, mert tiz perc mulva már ott ült a főhelyen a nagy asztalnál. Az ebéd kitünő volt, amely becsületére vált a fogadónak és a tanár a legjobb étvágygyal evett.

Az est kedélyes csevegés közt mult el, melyben Hog Sylvius élénk részt vett. Hansen asszony inkább gyermekeinek engedte át a szót. Ez még fokozta az utas iránta való meleg érdeklődését.

Mikor az éj beköszöntött, Sylvius, Hulda és Joél segitségével visszatért szobájába, szivélyes jóéjt kivánva uj barátainak, alig feküdt le a szép tiszta, jelmondatos ágyba, csendes álomba merült.

Mikor másnap reggel hajnalhasadtával fölébredt, ujra elmélkedni kezdett, mielőtt ajtaján kopogtak volna.

– Nem, - szólt -, igazán nem tudom mittevő legyek. Mégse lehet, hogy az embert megmentsék, ápolják és meggyógyitsák, egy szép «köszönöm» fejében. Én Huldának és Joélnek nagyon le vagyok kötelezve, ez elvitathatatlan; de ezek nem olyan szolgálatok, amelyeket pénzzel lehet megfizetni! Pfuj!... Másfelől ugy látszik oly boldog ez a jóravaló család, hogy boldogságukat én már nem tetőzhetem. Na, de majd csevegünk együtt s ebből kihámozom a megfelelő módot.

A három nap alatt, mig a tanár sérült lábszárát a zsámolyon pihentette, gyakran csevegtek egyről-másról; de sajna, ugy látszott, hogy a két testvér különös tartózkodást árul el. Sem az egyik, sem a másik nem nyilatkozott őszintén anyja felől, akinek hideg, gondteli viselkedése ugyancsak föltünt Sylviusnak. Gyöngéd érzékük még azt sem engedte meg, hogy elárulják előtte nyugtalanságukat, amely Kamp Ole késése miatt gyötörte őket, mert attól féltek, hogy aggályaikkal esetleg megzavarnák vendégük jó kedvét.

– De talán nem is helyes; - szólt egy alkalommal nővéréhez Joél, - hogy nem vagyunk több bizalommal Sylvius ur iránt. Ő olyan ember, aki jó tanácsot adhatna nekünk és az ő széleskörü ismeretei révén, esetleg felvilágositana arra nézve, hogy a tengerészetnél vajjon megtudhatjuk-e: mi történt a «Viken»-nel.

– Igazad van: helyes lenne, ha mindent megmondanánk neki, de várnunk kell, amig egészsége teljesen helyreállt.

– Oh, az nem tarthat sokáig; - felelt Joél.

A hét végén Hog Sylvius már nem szorult segitségre, hogy szobáját elhagyja, ha sántitott is még kissé. Most szivesen tartózkodott a ház előtt a fák árnyékában álló lócán. Innen láthatta a Guszta csucsát, amelyet a nap beragyogott, mig lábainál a Maon hömpölygött, magával sodorva kisebb-nagyobb fatörzseket.

Itt néha Dalból a Rjukanfoshoz vándorló alakokat is látott. Legnagyobb részük kéjutazó volt, akik egy-két órai pihenőt tartottak Hansen asszony fogadójában, hogy megreggelizzenek vagy ebédeljenek. Volt köztük christianiai tanuló is, hátukon tarisznyájuk és a kis norvég kokárdával a sipkájukon.

Ezek természetesen ismerték a tanárt és igy gyakran hallatszott a vidám «Jó napot» és szivélyes üdvözlések, amelyek nyilvánvalóvá tették, hogy mennyire kedvelt Hog Sylvius az akadémia egész fiatalsága előtt.

– Oh, ön itt, Sylvius ur?

– Igen, édes barátaim.

– Ön, akit Hardanger legbelsejében képzeltük.

– Ez csalódás. Tulajdonképen a Rjukanfos mélyén kellene feküdnöm.

– Még csak az hiányoznék. Na, majd mindenütt elmondjuk, hogy ön Dalban tartózkodik.

– Igen, Dalban... És egyik lábam bekötözve.

– De szerencsére jó fekhelye és gondos ápolása van Hansen asszony házában.

– Jobbat már képzelni se lehet.

– Az már igaz, kellemesebb hely nem is létezik ennél.

– És jobb emberek sem találhatók.

– Nem, azok sem! - jegyezték meg vidáman a turisták.

Aztán valamennyien ittak Hulda és Joél egészségére, akik felől Telemark a legjobb véleménynyel van.

– És ha addig maradok itt, mig, leróttam irántuk tartozásomat; - tette hozzá mosolyogva, - ugy uraim, kollegiumom még soká zárva marad és önök végnélküli szabadságot élvezhetnek.

– Oh, tanár ur, - kiáltotta a vidám társaság: - kétségkivül a bájos Hulda az oka ennek, aki visszatartja Dalban.

– Ez egy szeretetreméltó gyermek, barátaim és ezenfelül elbüvölő, és én - szent Olafra - alig vagyok hatvan esztendős.

– Hog tanár ur egészségére!

– És a tietekre, fiatal emberek!

Aztán bucsut vett a vidám sereg és még soká visszhangzott a völgyből «god aften»-jük.

Joélnek időnkint távoznia kellett a háztól, hogy a kéjutazókat a Gusztára vezesse. Hog Sylvius is szivesen velük tartott volna azt erősitgetve, hogy lába már teljesen meggyógyult, de Hulda komolyan lebeszélte arról s ha Hulda valamit mondott, ez előtt meg kellett hajolnia.

Ez a Guszta különben csodás egy hegy, melyet hóval telitett völgytorkolatok csikoznak, melyekből a buja fenyő erdővel gallér gyanánt körülszegett kupola emelkedik ki. Erről a csucsról mesés szép, messze nyiló kilátás kinálkozik: keletről Numedal vidéke, nyugatról egész Hardanger az ő nagyszerü gletserjeivel, mig szorosan a lábánál a Mjös és Tinn-tó közt szerte tekergődző nyugati fjorddal, Dal apró házaival, melyek olyanok, mintha játékdobozból vették volna ki, hozzá a Maon csillogó szalagja, amely itt-ott kivillan a zöld lapályos helyeken.

Egy eféle hegyiut megmászása végett Joél már reggel öt órakor elindult és rendesen csak este hat órakor tért ujra vissza. Sylvius és Hulda eléje mentek és a révész gunyhója mellett várták. Mikor a jármű kikötött, szivélyes kézszoritással fogadták a derék fiut és ismét a legkellemesebb estét töltötték együtt. A tanár még huzta ugyan kissé a lábát, de nem panaszkodott és éppen nem árulta el azt a vágyát, mintha felgyógyulását nehezen várná, mert hisz az egyértelmü volt azzal, hogy elhagyja Hansen asszony vendégszerető házát.

Az idő különben feltünően gyorsan telt ránézve. Jelentést küldött Christiániában, hogy egyideig még Dalban szándékszik tartózkodni. A rjukanfosi kalandjáról az egész országban tudtak: a lapok terjesztették, szokás szerint erősen kiszinezve. Ennek következtében - eltekintve a napilapoktól és folyóiratoktól - halomszámra érkeztek a levelek a fogadóba. Valamennyit el kellett olvasnia és mindegyikre válaszolni.

És miután leveleiben gyakran emlegette Joél és Hulda nevét, ezek hovatovább ismertek lettek egész Norvégiában.

A Hansen asszonynál való tartózkodás azonban nem nyulhatott a végtelenségig. De Hog Sylvius, mint kezdetben, még e hosszu idő multán se birt tisztába jönni a fölött: hogyan és miképpen rója le irántuk való tartozását. Ekközben az a gyanu kezdett benne lábra kapni, hogy ez a család még sem olyan boldog, amilyennek ő folyton tartotta. A nyugtalanság, amelylyel a testvérek napról-napra lesték a postát Christiániából vagy Bergenből, a csalódás, sőt a bánat kifejezése, mikor látták, hogy az soha se hoz számukra levelet, nyilvánvaló bizonyitékai voltak utóbb gyökeret vert föltevésének.

Már junius 9-edike volt és még semmi hir a «Viken»-ről. Már két heti késésről volt szó. Egyetlen levél se érkezett Oletől! Semmi, ami Hulda titkos bánatát enyhitené. A szegény leány kezdett kétségbeesni és Hog Sylvius egy reggel vörösre sirt szemekkel találta.

– Mit jelentsen ez? - kérdezte a tanár. - Valami szerencsétlenség, amit rejtegetnék előttem? Talán olyan titka van a családnak, melybe behatolni idegen nem jogosult? De hát még mindig idegen vagyok önökre nézve? Nem, azt még önök maguk se gondolhatják. Nos és ha elutazásomat bejelentem, akkor talán belátják, hogy igaz barát az, aki önöktől válik.

Ugyanaz nap igy kezdte hát:

– Kedves barátaim, közeledik hát az időpont, amelyben legélénkebb sajnálkozásomra végre mégis csak el kell önöket hagynom.

– Már, Sylvius ur, már? - kiáltotta Joél olyan hévvel, amelyet alig birt legyőzni.

– Oh, itt, önök közt nagyon is gyorsan telik az idő. Már tizenhét nap óta időzöm Dalban.

– Hogyan?... tizenhét napja? - felelt Hulda.

– Ugy van, kedves gyermekem és szabadságidőm végére jár. Már csak alig egy hetem van hátra, hogy megtehessem az utat Drammaig és Kongsbergig. És a storthing voltaképen csak nektek köszönheti, hogy megvannak kimélve a fáradságtól, hogy képviselői helyemet utóddal töltsék be és a storthing velem együtt zavarban lesz afölött: miféle jutalmat...

– Oh, Sylvius ur!... - esett szavába Hulda, apró kezével be akarván tapasztani a tanár száját.

– Jó, jó, Hulda, engedelmeskedem, hisz tilos erről beszélnem... legalább itt...

– Épp ugy itt, mint máshol!... - mondta a fiatal leány.

– Legyen. E tekintetben teljességgel nem vagyok a magam ura és alá kell magam rendelnem a parancsnak; de eljönnek egyszer Joéllel Christianiába, hogy engem meglátogassanak, ugy-e?

– Önt meglátogatni, Sylvius ur?...

– Igen, engem meglátogatni... Pár napot házamban, tölteni... természetesen Hansen asszonnyal egyetemben.

– És ha itt hagyjuk a fogadót, ki marad akkor a fogadóba, hogy az utasokat kiszolgálja?...

– De hisz a fogadó el lehet nálatok nélkül, ha az utazási időn tul vagytok. Ugy gondolom hát, hogy azt a tervet ősszel valósithatnánk meg.

– Ennek megvannak a maga nehézségei, Sylvius ur...

– Dehogyis, kedves barátaim, ez egész könnyü dolog. Ne mondjatok «nem»-et; visszautasitást nem fogadok el. És ha egyszer ott vagytok házam legszebb szobájában, öreg Katem és hü vén Finkemmel együtt, akkor a gyermekeim lesztek. S mint ilyennek tán őszintén megmondjátok: mit tehetek értetek.

– Hogy mit tehetne, Sylvius ur? - felelt Joél pillantást vetve nővérére.

– Joél!... - kiáltott Hulda, aki kitalálta fivére gondolatát.

– Beszéljen, fiatal barátom, beszéljen csak nyiltan.

– Nos jó, Sylvius ur, ön igen nagy tisztességben részesithetne bennünket.

– Én? Mennyiben?

– Valami, ami nem csinált önnek nagy alkalmatlanságot: ön jelen lehetne nővérem esküvőjén...

– Az esküvőjén! - kiáltott elcsodálkozva Sylvius. - Hogyan, az én kis Huldám férjhez akar menni és erről nekem egy árva szót se emlitettek?...

– Oh, Sylvius ur, - sóhajtott a fiatal leány, akinek szemei könnyekkel teltek meg.

– És mikor lesz az az esküvő?

– Mikor Istennek igy teszik, hogy hazavezérelje Olet, Hulda vőlegényét, - felelt Joél.