Nyílsebesen repülünk

(Amédée Florence jegyzetfüzetéből)

Március 25. Lám, már közel huszonnégy órája, hogy itt vagyunk... De tulajdonképpen hol is vagyunk? Ha valaki azt mondaná, hogy a Holdon, én akkor sem csodálkoznék; különösen, ha ideszállításunk módjára gondolok, amelynek varázsát éppen csak megkóstolhattuk. De az igazság az, hogy nem tudok semmit. Anélkül hogy tévedéstől kellene tartanom, a következőket mondhatom el: már közel huszonnégy órája vagyunk foglyok, és egy különben kellemesen átaludt éjszaka után csak ma reggel érzek magamban annyi erőt, hogy kiegészítsem a jegyzetfüzetemet, amely kezd jelentős, sőt mondhatnám, merész dolgokat tartalmazni.

Egy légi lovaglólecke után, amelyet ha tetszett, ha nem, végig kellett csinálnunk, az egészségi állapotunk kielégítő, és mindnyájan jó erőben is volnánk, ha Saint-Béraint nem láncolná acélláncnál is keményebben az ágyához egy keserves lumbágó. Szegény ember, úgy megmerevedett, mint egy karó, képtelen a legkisebb mozdulatra is, és etetnünk kell, mint egy csecsemőt. De ezen nincs mit csodálkozni. Inkább az a csodálatra méltó, hogy a tegnap reggeli „rövid vágta” után még egyáltalán képesek vagyunk mozogni.

Ami engem illet, tegnap egész nap kimerült és összetört voltam, és úgy éreztem, képtelen vagyok két mondatot egymás után leírni. Ma jobban érzem magam, bár még nem vagyok a régi erőmben. De próbáljuk csak összeszedni az eszünket - így szokta mondogatni az egyik barátom, aki a többes számmal valószínűleg azt akarja kifejezni, hogy neki van bőven mit összeszednie -, szóval: szedjük össze az összeszednivalókat, és próbáljuk áttekinteni ama rendkívüli eseményeket, amelyeknek én és útitársaim csak szenvedő hősei voltunk.

Tehát tegnapelőtt hullafáradtan feküdtünk le, és mély álomba merülten aludtunk, mint akiket fejbe vágtak; de pitymallat előtt pokoli zajra ébredtünk. Ugyanaz a berregés volt, amelyet már háromszor észleltünk. De sokkal-sokkal erősebben. Kinyitottuk a szemünket, de csak azért, hogy menten be is hunyjuk, mert villámfénynél vakítóbb fénynyalábot vetítettek reám a magasból.

Még magunkhoz sem tértünk a szörnyű zajtól és a megmagyarázhatatlan fény hatásától, amikor váratlanul egy csomó ember tört reánk. Derékon kaptak, földhöz vágtak, s egy-egy csípőnkig ránk húzott zsákkal meg is némítottak, meg is vakítottak. Mindez rövidebb idő alatt zajlott le, mint amennyi alatt én leírtam, hogy mi történt. Akárki akármit mond, ez bizony mestermunka volt a javából.

Ripsz-ropsz, úgy bekötöztek, mint egy májashurkát. Meggúzsoltak a bokámnál, a térdemnél, a csuklómnál úgy, hogy a kézfejeimet hátul gondosan keresztbe rakták, s a kötés mélyen a húsomba vágott. Isteni érzés!

Már éppen méltányolni próbáltam valamiképpen a kellemes közérzetemet, amikor egy hangot hallottam, amelyben menten felismertem Lacour főhadnagy elragadó orgánumát, amint megkérdezi:

– Kész van, fiúk?

Aztán választ sem várva a legényeitől - akik minden bizonnyal csoda kellemes emberek lehetnek -, ugyanaz a hang, de immár fenyegetően így szólt:

– Az első, aki moccanni próbál, golyót kap a kobakjába. Gyerünk!

Nem volt szükségem az egyetemi diplomámra ahhoz, hogy megértsem: ez utóbbi parancs reánk vonatkozik. Mondhatom, szellemes fiatalember ez a mi hajdani kíséretünk parancsnoka! Hogy mozdulni próbáljunk... Könnyű azt mondani! Én nem mozdultam meg, az biztos, mert nem is tudtam. De figyeltem.

Valaki éppen válaszolt valamit a nyalka főhadnagynak:

– Wir können nicht hier heruntersteigen. Es sind zu viel Bäume.

Bár egy szót sem értek ezen a nyelven, mégis lefogadtam volna, hogy németül hallottam beszélni. Barsac úr, aki kitűnő ismerője ennek a darabos nyelvnek, később megnyugtatott, hogy a fogadást megnyertem volna; és a mondat azt jelentette, hogy: „Itt nem tudok leszállni, mert sok a fa.” Lehet, hogy így is van.

Mindenesetre, akkor nem értettem semmit. De ugyancsak csodálkoztam, mert a német szavak messziről, és mondhatnám, felülről hallatszottak, és túlharsogták azt a pokoli zajt is, ami ott volt. Amint a német beszéd elhallgatott, egy másik hang harsant ugyanolyan erősen:

– It’s necessary to take away your prisoners until the end of the trees.

Rendben volt, mert ez angolul szólt. Mivel Shakespeare nyelvét magam is beszélem, menten megértettem: „Ki kell hozni a foglyokat a fák közül.”

– Milyen irányba?

– Towards Kourkoussou (Kourkoussou felé) - kiáltotta Albion perfid fia.

– Milyen távolságra? - kérdezte ismét a főhadnagy.

– Circa venti kilometri - harsant fel egy negyedik hang.

Egy olyan latinistának, mint amilyen én vagyok, semmi nehézséget sem okozhat, hogy megértse, ezt a három szót olaszul mondták, és azt jelenti: „Körülbelül húsz kilométerre.” Vajon a száznyelvűek országába tévedtünk? Ha nem is Bábel tornya alatt, de Bábel dzsungelében vagyunk...

Mindegy már, hogy hol voltunk... ismét hallottam Lacour válaszát: „Rendben van, amint kivirrad, megyünk”, és többé senki sem törődött velünk. Ott hagytak hanyatt fektetve, megkötözve, nem láttam semmit, és alig kaptam levegőt a kényelmetlen kámzsa alatt, amit rám húztak.

A főhadnagy válaszára megerősödött a berregés, majd halkulni kezdett, s végül teljesen megszűnt. Pár pillanat alatt minden elcsendesedett.

Mi lehet e különös zaj oka? Mivel a kámzsa a külvilággal minden kapcsolatomat lehetetlenné tette, ezt a kérdést nyilván csak magamnak tehettem fel, és természetesen nem tudtam rá válaszolni semmit.

Múlt az idő. Egy óra is eltelt, ha nem több; aztán két ember fölkapott, egyik a vállamat, másik a lábamat ragadta meg, s miután meglóbáltak keresztbe, mint egy korpászsákot, felhajítottak egy nyeregbe, amelynek a kápája ugyancsak nyomta az oldalamat... s aztán a ló vad vágtába kezdett.

Még legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy szép napon Afrika kellős közepén eljátszom Mazepa¹ szerepét, és higgyék el, nem lettek volna álmatlan éjszakáim, amiért ez kimarad az életemből. Éppen arra gondoltam, vajon én is megúszom ép bőrrel, mint ő, ha a bambara törzs hetmanjának választanának, amikor egy részeges hang, amely egy talán petróleummal is kenegetett torokból származott, vérfagyasztó hanghordozással fel nem kiált:

– Take care, old bloody toad! If you budge, this revolver shall hinder you to begin again.

Vagyis:

„Vigyázz magadra, öreg véres varangy! Ha moccansz, ez a revolver majd elveszi a kedvedet.”

Akkor már másodszor figyelmeztettek, s mindkét alkalommal igen választékos udvariassággal. Ezt nevezem fényűzésnek!

Közben körülöttem a vad vágta patadobogása és néha egy-egy fájdalmas feljajdulás: kétségtelen, a barátaim hangja, akik hozzám hasonlóan érezhették magukat. Mert bizony szörnyű volt a közérzetem. Már-már elájultam, és alig kaptam levegőt. Szegény fejem, majd összetört, miközben kókadtan lógászott a ló jobb oldalán, a bal oldalát viszont minden mozdulatra a lábam veregette ütemesen.

Körülbelül egy jó órai vágta után hirtelen megálltunk. Leszedtek, vagyis inkább ledobtak a nyeregből, mint egy rongyoszsákot. Néhány pillanat múlva hallottam, de eléggé elmosódottan - mert a lét és nemlét határán bolyongtam -, hogy keresztül-kasul kiáltoznak:

– She is dead! (Ez halott!)

– No. Ella è solamente svenita. (Nem, csak elájult.)

– Oldjátok ki azonnal, és az orvost is - parancsolta egy hang, amelyet a Lacour főhadnagyénak gyanítottam.

Hm. „Ella” - ez a nőnemű névmás... Csak nem Miss Buxton van veszélyben?

Egyszer csak éreztem, hogy leveszik a fejembe húzott zsákot, amely miatt semmit sem láthattam, és még levegőhöz is alig jutottam. Csak nem azt hiszik a mi kedves hóhéraink, hogy eme alig ajánlható ruhadarab alatt Châtonnay doktor rejtezik? Persze hogy emiatt foglalkoztak szerény személyemmel! Amint észrevették, hogy tévedtek, a parancsnokuk - aki természetesen Lacour főhadnagy volt, miként gyanítottam - így szólt:

– Nem ez. Nézzétek meg a másikat.

Ránéztem, és magamban egy irgalmatlant káromkodtam. Hogyne, mikor arra gondoltam, hogy egy ilyen alakot mi francia tisztnek néztünk... Persze én joggal elmondhatom, s ez becsületemre is válik, hogy ami engem illet, én menten megsejtettem a csalást; de csak megsejtettem, és nem voltam képes leleplezni ezt a banditát, akinek sikerült, amint mondani szokás, „átejteni” mindnyájunkat, s ha erre gondolok, ordítani szeretnék. Micsoda disznóság!... Ha egyszer elkaphatnám a nyakát!...

Ekkor valaki odament hozzá, és pár szót váltottak. Így hallottam meg az igazi nevét: Edward Rufus kapitány. Tőlem akár kapitány is lehet. Ha tábornok volna, akkor is csak annyi pénzt érne.

Miközben beszélt, Rufus kapitány nem figyelt rám. Felhasználtam az alkalmat, és jó mélyeket lélegeztem. Már éppen ideje volt. Kis híja, hogy meg nem fulladtam. Ez talán meg is látszott rajtam; lehet, hogy az arcom már lila volt, mert a kapitány rám pillantott, s aztán valami parancsot adott, amit én nem értettem. Erre gyorsan végigmotoztak. Elvették a fegyveremet, pénzemet, de meghagyták a jegyzetfüzetemet. A barmok, fogalmuk sincs, hogy mi az értéke egy újságcikknek, ha Amédée Florence írta alá. Istenem, micsoda együgyű rablók közé kerültem!

Aztán azok a szamarak mégiscsak kioldották a kezem és a lábam, ismét mozgathattam őket. Sietve kihasználtam az alkalmat: körülnéztem.

Amire azonnal felfigyeltem: tíz... mi?... tíz... gépezet... tíz... hm!... dolog... szerkezet... tíz tárgy; végeredményben... vigyen el az ördög, ha tudom, hogy mire valók, és ha addig láttam valami hasonlót... Képzeljenek el egy nagyobbacska lapot, amely két olyan talpon áll, amelynek az egyik vége felfelé hajlik. A lap közepéből egy körülbelül négy-öt méteres tartórúd emelkedik a magasba, amelyre, fent a csúcsán, egy légcsavar van szerelve és még két... (Né, te né! Egészen belezavarodtam. Képtelen vagyok megtalálni a helyes kifejezéseket.)... két kar... vagy... két... sík... na, megint csak találgatom a kellő kifejezést, mert amiről szólni akarok, erősen hasonlít egy féllábon álldogáló gémre; mégiscsak két szárny az, két csillogó fémszárny, amelynek összhossza körülbelül hat méter lehet. Miután jól körülnéztem, tíz ilyen gépet számoltam meg szépen sorba állítva. De mi lehet a szándékuk?

Mikor aztán meguntam a számomra érthetetlen szerkezetek szemlélését, észrevettem, hogy sokan sürgölődnek körülöttem.

Elsősorban ott láttam a Rufus kapitánnyá előléptetett Lacour főhadnagyot, továbbá az egykori kíséretünk két altisztjét, akiknek valódi rendfokozatát nem ismerem; ott buzgólkodott a húsz fekete lövész is, mindegyiket külön-külön jól felismertem, s végül még ott lézengett tíz fehér ember, akiket sohasem láttam, de a pofájuk után ítélve akasztófavirág lehet valamennyi. A társaság tehát elég nagy, de nem valami előkelő...

Barátaimmal együtt ilyen emberek fogságába estünk. Számoljuk csak össze, hányan vagyunk! Mind megvoltunk! Miss Buxtont végigfektették a gyepen. Halálsápadt volt. Châtonnay doktor és a könnyeit potyogtató Malik gondozták. Mellette térdepelt Saint-Bérain is, kapkodva lélegzett. Szörnyű állapotban volt. Halántéka a szürkülő haj alatt téglavörösre pirult, és két nagy szeme majd kiugrott az üregéből. Szegény Saint-Bérain!

Barsac úr és Poncin úr mintha jobban tartották volna magukat. Mindketten álltak, és mozgatták a végtagjaikat. Ezt én is megtehetném!

De sehol sem láttam Tonganét! Vajon hol lehet? Talán megölték, amikor lerohantak bennünket. Valószínű, hogy Malik emiatt is hullatja a könnyeit. Ez a lehetőség nagyon elkeserített. Elismeréssel gondoltam a bátor és hűséges Tonganéra.

Felkeltem és Miss Buxton felé indultam; senki sem akadályozott meg ebben. De a lábaim annyira merevek voltak, hogy alig tudtam mozgatni őket. Rufus kapitány megelőzött.

– Hogy érzi magát Mornas kisasszony? - kérdezte meg a doktort.

Persze, a volt Lacour főhadnagy csak ezen a felvett nevén ismeri útitársnőnket.

– Jobban - válaszolta a doktor. - Lám, már nyitogatja a szemét.

– Indulhatunk? - kérdezte meg az úgynevezett kapitány.

– Egy órán belül nem - jelentette ki a doktor határozottan. - És ha nincs szándékukban megölni bennünket, azt tanácsolom, hogy az eddigieknél kevésbé barbár eszközöket használjanak.

Rufus kapitány erre semmit sem válaszolt, csak továbbállt. Én viszont közelebb mentem, és láttam, hogy Miss Buxton valóban magához tért. Nemsokára megpróbált felállni, mire a mellette térdeplő Châtonnay doktor is felemelkedett. Ekkor Barsac úr és Poncin úr is odajöttek. Ismét együtt voltunk valamennyien.

– Barátaim, bocsássanak meg - könnyezett Miss Buxton. - Én rántottam bele önöket ebbe a borzalmas kalandba. Nélkülem most biztonságban volnának...

Természetesen mi tiltakoztunk, de Miss Buxton csak tovább vádolta önmagát, és kérte a bocsánatot. Én, aki nem vagyok valami érzelgős természetű, úgy találtam, hogy ez a magatartás felesleges, és azon igyekeztem, hogy más irányba térítsem a beszélgetésünket.

Mivel ezek a banditák Miss Buxtont mint Mornas kisasszonyt ismerik, azt javasoltam, hogy őrizze meg előttük az álnevét. Ugyanis nincs kizárva, hogy eme gazemberek között, akik itt körülvesznek, a bátyjának néhány alárendeltje is lehet. Ebben az esetben pedig mi haszna lenne, hogy még nagyobb veszedelembe keveredjünk. Javaslatomat mindenki elfogadta. Elhatároztuk tehát, hogy Miss Buxton ismét Mornas kisasszonnyá váljék.

Éppen ideje volt, hogy így döntsünk, mert a beszélgetésünknek hirtelen véget vetettek. Rufus kapitány rövid parancsszavára ismét durván nekünk estek. Szerény személyemmel három ember is foglalatoskodott. Ismét megkötöztek, és az az átkozott zsák megint elválasztott a külvilágtól. Mielőtt ez megtörtént volna, még megállapíthattam, hogy a barátaimat, s köztük Miss Buxtont - bocsánat, Mornas kisasszonyt! -, hasonló elbánásban részesítették. Aztán ugyanúgy, mint első alkalommal, most is felkaptak... Vajon elölről kezdődik a sétalovaglás Mazepa módra.

Nem. Hasra fektettek egy lapos felületen, amely nem hasonlított a ló hátára. Néhány perc múlva mintha erős szárnycsapásokat hallottam volna, s a felület, amin feküdtem, finoman remegni kezdett, de minden irányban. Ez azonban csak pár pillanatig tartott, aztán hirtelen az a bizonyos berregés hallatszott, de ötször, tízszer, százszor hangosabban; szokatlan sebességű légáramlatot éreztem, másodpercről másodpercre mind erősebben. S egyszerre csak különös érzésem támadt... hogy is mondjam?... akár egy felvonóban, de inkább mint egy hullámvasúton, amikor a kis kocsik fel-le száguldoznak, hogy az ember lélegzete is eláll, és a szíve összeszorul a félelemtől... Igen, valami ehhez hasonlót éreztem.

Ez a különös érzésem talán öt percig tarthatott, aztán a szervezetem visszanyerte a belső egyensúlyát. És akkor, nem hazudok, fejemen az átkozott zsákkal, levegő és világosság nélkül, az egyenletessé váló berregésben úgy éreztem, mintha félálomban ringatóznék.

Meglepetten tértem magamhoz. Az egyik kezem mintha tudnám mozgatni. Igen, rosszul kötözték meg, és a kötés az önkéntelen feszítgető mozdulataimra meglazult, s a kézfejeimet el tudtam távolítani egymástól.

Előbb magamra parancsoltam, hogy ne sokat fészkelődjem; a fülsiketítő zajban kiáltozó hangokat hallottam a közelemben - talán még két személy van mellettem, akik beszélgetnek. Az egyik rekedt hangú, mint akinek a gégéjét az alkohol már alaposan kimarta, és angolul beszél. A másik ugyanezen a nyelven válaszol, fantasztikus nyelvtani hibákkal, és a beszédébe igen sok olyan szót vegyít, amelyeket én nem ismerek ugyan, de azt hiszem, hogy bambara kifejezések, mert e nyelvet elég gyakran hallottam az utóbbi négy hónapban, amióta ebben a muris országban mászkálok. A beszélgetők közül az egyiket valódi angolnak gondoltam, a másikat viszont négernek. A beszédjükből csak keveset értettem meg. De mindennek nincs semmi jelentősége. Az is mindegy, hogy az őrzőim fehérek vagy feketék, csak az a fontos, hogy a zsák legkisebb mozgása se árulja el, hogy a szabadságomat részlegesen visszanyertem.

Lassan, óvatosan tágítottam a gúzst, amely fokozatosan átcsúszott a csuklómon. A végre szabaddá vált kezemet sikerült a testem mellett észrevétlenül felcsúsztatni.

Rendben van. Most az következik, hogy lássak.

Látásom visszanyeréséhez megvan az eszközöm. A zsebemben maradt egy kés... na, nem kés, csak egy bicska, amely kirablóim figyelmét elkerülte, mert olyan kicsi; csak egy békanyúzó, amely mint fegyver számításba sem jöhet, de arra megfelel, hogy a zsákon, amely megfojt és megvakít, egy kis rést vágjak vele. Észrevétlenül kézbe kell kerítenem a penicilusomat.

Negyedóráig tartó állhatatos erőfeszítéssel ez sikerült is.

A „felfegyverzett” jobb kezemet az arcom magasságába emeltem, és átszúrtam a zsákot...

Szent isten!... Mit láttam?!... Alig tudtam visszafojtani meglepett felkiáltásomat. Csodálkozó szemeim a földet nagy távolságban: alattam mintegy ötszáz méterre pillantották meg. Megértettem a valót. Egy repülőszerkezeten vagyok, amely a gyorsvonat sebességével, de lehet, hogy még annál is sebesebben repít valahova.

Alighogy kinyitottam a szemem, máris becsuktam. A fejem búbjától a talpamig megborzongtam. A meglepetéstől, de bevallom: az ijedtségtől is.

Mikor a szívem ismét a megszokott ütemben dobogott, nyugodtabban lepislantottam. Alant a szemem előtt a föld továbbra is sebesen suhant tova. Vajon milyen sebességgel repülünk? Óránként száz, kétszáz kilométerrel?... Talán még többel?... Mindenesetre alattunk ez már a sivatag: homok és kő vegyesen, és imitt-amott elég szép számmal a törpepálma bokrai. Sivár vidék.

De én még sivárabbnak képzeltem. A törpepálmák élénken zöldelltek, és a kövek között a fű is dúsan nőtt. Vajon, a mendemondákkal ellentétben, némelykor nem esik itt az eső?

Néha, amikor nálunk alacsonyabban szállt, megpillantottam egy-egy a miénkhez hasonló szerkezetet. A fülem viszont arra figyelmeztetett, hogy a többi is itt repül körülöttünk. Egy egész mechanizált madárkülönítmény, amely a levegőégben úszik. Bármilyen súlyos is volt a személyes helyzetem, én bizony el voltam ragadtatva. Végeredményben a látvány csodálatos volt; és az ellenségeink, bárkik is legyenek ők, nem hétköznapi emberek, ha ilyen remekül megvalósították Ikarosz ókori legendáját.

A látómezőm nem volt valami nagy; hála néhány ügyes mozdulatnak, amelyet őrizőm nem vett észre, a padlózatnak, amelyre fektettek, két egymás melletti fémlemeze között kukucskálhattam; természetesen a kép, amit láthattam így, eléggé keskeny volt. Mivel azonban nagy magasságban repültünk, a tekintetemmel elég jelentős területet befoghattam.

A vidék képe lassacskán megváltozott. Körülbelül egyórai repülés után pálmaligeteket, gyümölcsösöket, kerteket pillantottam meg. Előbb egy-egy oázist, de kicsi oázisokat, amelyeknek az átmérője legfeljebb százötven méter volt. Amint az egyik eltűnt, menten felbukkant a következő. Amint ezt is elhagytuk, a láthatáron ismét feltűnt még egy, aztán még egy; valamennyi felett elszálltunk.

Mindegyik oázison csak egy-egy házikó állt. A légiszerkezet zajára egy ember szaladt elő. Azon az egyen kívül mást senkit nem láttam. Vajon eme oázisoknak csak egy-egy lakója volna?

De egy másik, még megoldhatatlanabb kérdés is felmerült. Az első oázistól kezdve repülőszerkezetünk egymástól szabályos távolságra ültetett oszlopsor felett repült el; úgy gondolom, azok huzalokkal lehetnek összekötve. Mintha álmodnék! Távíró vagy talán távbeszélő a sivatag kellős közepén?

Amint a harmadik és a negyedik oázis között elrepültünk, még különösebb látvány tárult elém. Fákat pillantottam meg, nemcsak pálmákat, hanem különböző más fákat is; mintha kariték, bombaxok, baobaók, ernyősakácok lettek volna. Megművelt, sőt kitűnően megművelt földeket is láttam, négerek dolgoztak azokon. Aztán előttünk a láthatáron hatalmas falak meredeztek.

Az ismeretlen erősség felé tartottunk, mert a vasmadarunk ereszkedni kezdett. Nemsokára már felette is voltunk. Közepes nagyságú, de nagyon különleges város volt. Jól kivehettem a középponttal szigorú terv szerint félkörösen megvont utcáit. A középső övezete majdnem kihaltnak látszott; a napnak abban az órájában nem láttam ott, csak néhány négert; azok, amint meghallották a berregést, azonnal a kunyhóikba bújtak. A külső övezetben viszont volt lakó bőven. Fehérek. Felnéztek, és - uram bocsá’ - az öklüket rázták. Hiába kérdeztem magamban, hogy ugyan mit vétettünk nekik?

A gép, amely engem szállított, egyre mélyebbre ereszkedett. Egy keskeny folyó felett repültünk el, aztán az volt az érzésem, hogy úgy hulltunk le, mint egy kő. Valójában csigavonalban ereszkedtünk, amitől hányingerem támadt, a gyomrom összeszorult. Vajon hányni fogok?...

Nem. A légcsavar berregése megszűnt, gépünk földet ért. Néhány métert csúszott a földön, egyre lassult, és végül megállt.

A zsákot egy kéz lekapta a fejemről. Alig maradt annyi időm, hogy a kötést visszarendezzem a kezemre, hogy a gúzs eredeti állapotába kerüljön.

Miután levették a zsákot, a kezemet is kiszabadították, de aki kikötözött, észrevette a turpisságot.

– Who is the damned dog’s son that has made this knot? (Melyik átkozott ebkölyke csinálta ezt a bogot?) - kérdezte borízű hangon.

Elképzelhető, hogy eszem ágában sem volt válaszolni.

Kezem után a lábam is kioldozták. Élvezettel mozgattam meg a végtagjaimat.

– Get up! (Vigyázz!) - vezényelte keményen valaki, akit nem láttam.

Megtenném, de nem olyan könnyű engedelmeskedni. A végtagjaim megtagadták a szolgálatot, mivel a vérkeringésem hosszú ideig elállították. Néhány sikertelen kísérlet után végül sikerült talpra állnom, és azonnal körülnéztem.

Nem valami vigasztaló a kép: előttem magas fal, rajta sehol semmi nyílás, az ellenkező irányban ugyanaz. Balra: szintén. Szentigaz: a táj nem valami változatos! Ámbár a harmadik falon túl, amely a bal kezem felől húzódik végig, egy toronyfélét és egy magas gyárkéményt pillantottam meg.

Jobbról más volt a kilátás, de nem kellemesebb. Két hatalmas épületet láttam. Előttük erős fal lőrésekkel.

Fogságom társai mind ott voltak körülöttem, csak Tongané hiányzott, és sajnos Malik is, aki még reggel velünk volt. Vajon mi lett velük?

Mivel a barátaimnak nem adódott egy nyitott ablakocskájuk a kilátásra, mint nekem, nagyon ügyetlenül mozogtak a napfényben. Minden bizonnyal nem láttak jól, mert pislogtak, és erősen dörzsölték a szemüket.

De csak addig dörzsölhették, amíg mindegyikünk vállára egy-egy kéz nem nehezedett. Vittek, nyomtak, lökdöstek, és azt sem tudtuk, hogy ébren vagyunk-e vagy álmodunk.

Végül is mit akarhatnak tőlünk, és hol az ördögben leledzünk?

Ó jaj! Egy perc múlva börtönben találtuk magunkat!