Az új fegyveres kíséret

(Amédée Florence jegyzetfüzetéből)

Ugyanaznap este. Nem, egyáltalán nem szeretnék velük erdőben találkozni; igen ám, de erdőben vagyunk; sőt, mi több: a szavanna kellős közepében, ami összehasonlíthatatlanul rosszabb. Számomra ez a helyzet mégis elragadó. Ugyanis azt hiszem, a világon semmi sem izgalmasabb annál, mint ha gyanítjuk, hogy veszély környékez, méghozzá komoly veszély, de mégis olyan, amelyet nem mérhetünk föl, csak töprengünk, hogy mit hozhat a holnap; s közben a szemünket és a fülünket állandó készültségben tartjuk, hogy a támadást, amelytől tartunk, kivédhessük, holott azt sem tudjuk, merről sújt reánk. Én ilyenkor valóban „magasfeszültségben” élem az életet, és ez biz’ isten nagyobb élvezetet jelent számomra, mint egy jó kávé a Napolitan teraszán.

De hoppá-hopp! Lám, megint elragadtak a lovak. Vajon nem csak a képzeletem játszadozik velem, amikor nagyon is átlagos és közönséges gyarmati lövészeket banditákká varázsol? És mit gondoljak arról az írásról, Saint-Auban ezredes hiteles parancsáról?

Amit tetszik. Mert elismerem, hogy Saint-Auban ezredes levele ellene szól, de semmi sem küszöböli ki azt a gyanúmat, amelyet új kíséretünk és annak főhadnagya támaszt bennem.

Kétségtelen, a tiszt, az altisztek és a lövészek valóban katonáknak látszanak. Ámbár a négerekről sosem lehet tudni. Egyik néger olyan, mint a másik. Ha a tisztet nézem, könnyen ráhagyom: igen, ezek katonák. Viszont a két őrmestert illetően ingadozás nélkül nemmel válaszolnék. Ilyenek volnának a lövész altisztek? Hiszi a piszi! Nem szükséges ide sem frenológus, sem fizionomista, sem valami más nagy tudós „lógus” vagy „ista”, magunk is leolvashatjuk a pofájukról az űzött vad nyugtalanságát, a durva élvezetek iránti hajlamot, a fékezhetetlen szilajságot, az erőszakosságot és kegyetlenséget. Elragadó pofatúrák!

Először csupán egy apróságra figyeltem fel, de egy olyan apróságra, amely szeget ütött a fejembe. Azon cseppet sem csodálkoztam, hogy a katonák is és az altisztek is annyira porosak; milyenek is lennének, hiszen két hétig hajkurásztak bennünket; viszont a parancsnokuk miért olyan friss, mintha skatulyából húzták volna ki? Mert a főhadnagy, mondhatnám: finoman elegáns! Az inge hófehér, a csizmája lakkfényes, a bajusza kifenve; fene kackiás legény. És az egyenruhája? Lacour főhadnagy úgy fest, mintha díszszemlére indulna. Tetőtől talpig gálauniformis feszül rajta. Semmi sem hiányzik arról, egy gomb sem, még egy szálacska sem a sujtásából, és a nadrágja éle olyan, mintha most lépett volna ki a szabótól. A szavannában ritka, mint a fehér holló, egy ilyen elegáns tiszt. Az egyenruhája valósággal ordít, ha van, aki meghallja; látszik, hogy most öltötték fel először, hogy vadonatúj; aki pedig viseli, csak azért, hogy minél inkább tisztnek látszódjék, túllépte az elhihetőség határát.

Vajon Lacour főhadnagynak nem kellett éppen úgy a nyomunkban loholnia, mint a többieknek; de akkor hogy lehet ilyen kikent-kifent, miközben az alárendeltjei porosak?

Ami pedig a két őrmestert illeti, azok kifejezetten mocskosak; ámbár lehet, hogy tévedek, hogy csak az ellentét miatt tűnik így, mivelhogy a tisztjük olyan elegáns. Az egyenruhájuk(?) - mintha zsibárustól szerezték volna be. Tiszta rongy. A nadrágjuk igen rövid, s folt hátán folt, és egy árva szám vagy valami más jel sem utal arra, hogy melyik ezredhez tartoznak. Nehezen tudom elképzelni, hogy francia katonákat, még ha rövid időre is fogadták fel őket, ilyen hitványul szereljenek fel. S még egy, bár nehezen megmagyarázható benyomásom van: úgy tűnik, hogy eme ócska uniformisok hordozói nemigen vannak hozzászokva a katonás viselethez. Anélkül hogy közelebbről meg tudnám magyarázni, úgy érzem, hogy nem mozognak otthonosan az egyenruhában.

Íme: ez az észrevételeim teljes jegyzéke. Bizony könnyen meglehet, hogy kár fikarcnyi fontosságot is tulajdonítani nekik; hátha tévedek, mert jelentéktelen részletektől hagyom befolyásoltatni magam, holott aggályaimnak pofonegyszerű magyarázata is lehet. És minek tagadnám, magam is gyakran érzek kísértést; hagyjam a csudába az állandó gyanakvást. Most, hogy bizalmatlankodásom okait szedegettem sorba, magam is megállapíthattam, hogy azok bizony nem valami megalapozottak. Csakhogy az én bizalmatlanságom ösztönös, és ezért szóban nemigen tudom kifejezni.

Akármi is történjék, a fentiekhez nincs mit hozzátennem. Ami pedig a fegyelmet illeti, panaszunk nem lehet. Sőt inkább azt mondhatnám, hogy felette nagy a szigor. Az őrök mindig a helyükön állnak, és pontosan váltják egymást. A katonás rend tökéletes, talán nagyon is az.

Fegyveres kíséretünk világosan elváló három csoportra tagolódik; de egyik csoport tagjainak sincs kapcsolata az expedíció embereivel. Az első csoportba a húsz szudáni lövész tartozik. Az őrszolgálatosokat kivéve a többi örökké együtt van, s bár hihetetlen, mivel négerekről van szó, de ezek alig beszélgetnek. Szótlanul esznek vagy alusznak. Szavukat sem lehet hallani. Az altisztjeiknek vakon engedelmeskednek, s úgy tűnik, valósággal rettegnek tőlük. Ez a húsz néger mindig nagyon szomorú, és mintha állandóan félne valamitől.

A második csoportba a két altisztet sorolom. Ezek gyakrabban beszélgetnek, de csak suttogva és csak egymással. Hiába van riporterfülem, a beszélgetésükből csak egy-egy jelentéktelen szót sikerült elkapnom.

A harmadik és utolsó csoportba egyedül Lacour főhadnagy tartozik. Lacour főhadnagy apró, kis termetű ember, és úgy látszik, nagyon szigorú tiszt. Éles tekintetű kék szeme van, amint mondani szokás: „acélos pillantású”, de ezekből a szemekből nem sok jóindulat sugárzik. Nem beszédes, inkább zárkózott természetű, egész délután csak kétszer láttam kilépni a sátrából, akkor is csak azért, hogy az embereit ellenőrizze. Ez a művelet mindig ugyanúgy zajlott le: amint a főnöküket megpillantják, a lövészek rögtön talpra szöknek és felsorakoznak. A főhadnagy, mintha nyársat nyelt volna, peckesen ellépked előttük, miközben jéghideg tekintettel tetőtől talpig mindenik beosztottját végigszemléli; aztán ismét eltűnik a sátrában, anélkül hogy bárkihez is egy szót szólna. Bármilyen derűlátóan is nézek a jövő elé, merem állítani, hogy ez a pomádés tisztecske egyáltalán nem lesz valami vidám útitárs.

Mornas kisasszonyt ma még nem láttam.

Tchumuki sem jelentkezett, s ezért a riportom még mindig itt lapul a zsebemben.

Február 15. Reggel, ébresztő után megállapítottam, hogy semmi előkészület sem történt a továbbutazásra. Tonganétól értesültem, hogy ma nem is megyünk tovább. A tegnapi egésznapos pihenő után ez elég különös dolog.

A véletlen úgy adta, hogy a mindig peckes és elegáns Lacour főhadnagy éppen az utamba kerüljön. Közelebb léptem hozzá, és megkérdeztem, hogy mi az oka a pótpihenőnek.

– Barsac úr utasítása - válaszolta kurtán.

Három szó, aztán katonásan tisztelgett, és hátra arc!... Lacour főhadnagyot nem nagy ékesszólással áldották meg az égiek.

Vajon expedíciónk vezetője miért vesztegeltet itt bennünket? Talán az ötödére csökkent fegyveres kíséret miatt lemondott a további utazásról? Felháborodtam, vagy inkább nyugtalankodtam, mert ilyen döntés megfosztana egy olyan riportsorozat lehetőségétől, amely úgy érzem, most kezd csak szenzációssá válni.

És lám, tíz óra felé megpillantottam Barsac urat. Hosszú léptekkel, hátratett kézzel s a földön keresgélő tekintettel sétált, s nem látszott valami jókedvűnek. Arra gondoltam, hogy a pillanat talán nem a legalkalmasabb, hogy a tervei felől érdeklődjem. De eme aggályom nem gátolt meg a kérdezősködésben. Végül is így válaszolt:

– Florence úr, pár nappal ezelőtt már megkérdezte ugyanezt. Akkor válasz nélkül hagytam. Ma őszintén megmondom, hogy fogalmam sincs, mit válaszoljak.

– Vagyis még semmire sem határozta el magát, képviselő úr?

– Még bizony semmire. Töprengek, teszem-veszem, mérlegelem a pro- és a kontraérveket...

Nagyobbacska hallgatás után ismét megszólalt:

– Végül is! kiáltott fel Barsac úr. - Miért ne beszélhetnénk meg együtt a kérdéseket? Ön gyakorlati érzékkel megáldott, jó meglátású ember. (Köszönöm, Barsac úr!) Mondja el maga is a véleményét.

Meghajtottam magam.

– Parancsára, képviselő úr!

– Legelőször is - folytatta Barsac úr -, lássuk, ha folytatjuk az utunkat, az nem jelentené-e az óvatosság teljes hiányát; vagyis más szavakkal: lehetséges-e továbbmennünk?

– Talán helyesebb volna megvizsgálnunk, hogy célszerű-e továbbutaznunk - sugalmaztam a helyes kérdésfelvetést.

– Ez nem kérdés! - fortyant fel Barsac úr. - Utunk célszerűsége vitathatatlan!

Elképedtem. Barsac úr pedig folytatta:

– Tehát: lehetséges-e továbbutaznunk? Ez a kérdés, amely tegnap még nem merült fel, mert mind ez ideig útközben még egyetlen komolyabb kellemetlenség sem ért. Ön is ezen a véleményen van, nemdebár?

– Tökéletesen.

– Az első valóban súlyos incidens ez a mostani, hogy a fegyveres kíséretünket leváltották, és a létszámát húsz főre csökkentették. Ez a húsz katona vajon képes arra, hogy ellássa a biztonsági feladatokat? Ez az, amin töprengek.

– Ha így veti fel a kérdést - mondtam -, a válasz csak igenlő lehet. Véleményem szerint, ha csak ellenséges érzületű feketékkel számolunk, húsz ember akkor bőségesen elegendő. Más felfedezők a miénknél jóval nagyobb utakat megtettek kisebb fegyveres kísérettel vagy teljesen anélkül. De...

– Tudom, mit akar mondani - szakított félbe Barsac úr. - Arról a titokzatos ismeretlenről akar beszélni, aki nem nagyon örül a jelenlétünknek. Ezzel kapcsolatban a véleményemet egy pillanatig sem rejtettem véka alá, és azzal önök valamennyien egyet is értettek. Azóta semmi sem jött közbe. Tehát, úgy hiszem, erre a kérdésre nincs miért visszatérnünk.

– Kérem, bocsássa meg, képviselő úr - válaszoltam -, de szerintem közbejött néhány új dolog.

– Ugyan! - csodálkozott Barsac úr. - Akkor csak olyasmiről lehet szó, amit eltitkoltak előlem. Kérem, magyarázza meg.

Ilyen hirtelen megszorítva, zavarba jöttem. Az észrevételeim, amelyek mind önmagukban, mind pedig következményeikben olyan jelentőseknek tűntek, és amelyeket, amíg csak magamban vizsgálgattam, olyan jól átgondoltaknak véltem, amint élőszóban kellett előadnom a véleményemet, jelentéktelenebbeknek és önkényesebbeknek látszottak, mint akkor, amikor lejegyeztem őket. De ha már szamár módra belekeveredtem ezekbe a kérdésekbe, amelyekbe egyébként kötelességem is volt belekeveredni, akkor most ki kell pakolnom mindennel, amit csak a begyemben tartogatok.

Elszántam magam: közöltem Barsac úrral a fegyveres kíséretünkre és a vezénylő tisztre vonatkozó észrevételeimet, és levontam a végkövetkeztetésemet is: hátha ezek a fegyveresek nem is igazi katonák; sőt, az is könnyen megeshet, hogy éppen annak az ismeretlen ellenségünknek a zsoldjában állnak, akit semmiképpen sem akarunk komolyan venni.

Meghallván eme elrugaszkodásomat, Barsac úr hahotába tört ki:

– Valóságos regény - kiáltott fel. - Önnek, Florence úr, igazán ragyogó képzelőereje van. Ebből óriási haszna is származna, ha egyszer színdarab írására adná a fejét, de azt tanácsolom, hogy a hétköznapi életben ne nagyon bízzon benne.

– De mégis... - dadogtam kissé sértődötten.

– Nincs itt semmi mégis. Csak a tények vannak. Elsősorban az írásbeli parancs.

– Az lehet hamis is!

– Nem - vágott vissza Barsac úr -, nem lehet hamis, mivel Marcenay kapitány valódinak fogadta el, és habozás nélkül engedelmeskedett.

– Az a parancs akár lopott is lehet...

– Megint regényt ír!... A jelenlegi fegyveres kíséret ugyan hol lophatta volna el, és miképpen léphetett volna a valódi katonák helyébe? Hogy ilyesmi megtörténhessék, valahol fegyverben kellett volna tartani egy elég jelentős csapatot, hogy az mind egy szálig megsemmisítse az igazi különítmény katonáit; érti, mind egy szálig! Másodsorban, hogy el ne árulják magukat, és felhasználhassák az ellopott parancsot, egy, az eredetinek tökéletesen megfelelő hamis különítményt kellett volna jó előre szervezniük, korábban, mint hogy bárki is sejthette volna, hogy Saint-Auban ezredes kénytelen lesz egy új fegyveres kíséretet utánunk küldeni. Mivel pedig Lacour főhadnagy emberei közül egyetlenegy sincs megsebesülve, az ellenséges erőknek igen jelentőseknek kellett lenniük, mert remélem, nem képzeli, hogy valódi katonák kemény védekezés nélkül hagyják magukat felkoncolni. De állíthatja-e, hogy egy ilyen jelentős fegyveres erő észrevétlenül itt csatangolhatott a közelünkben? Vagy gondolhat-e arra, hogy egy ilyen méretű ütközetről ne hallottunk volna semmit, hisz a szavannában faluról falura minden hír a távíró sebességével terjed? Lám, mennyi lehetetlenségbe ütközünk, ha szabadjára eresztjük a képzeletünket.

Barsac úrnak igaza van: A parancsot valóban nem rabolhatták el. Aztán így folytatta:

– Ami pedig katonákról és a parancsnokukról szerzett benyomásait illeti, azokban miért bízik annyira? Ezek a katonák miben különböznek a többi néger katonától, akiket eddig láttunk?

Ránéztem, mert rá kellett néznem, és el kellett ismernem, hogy Barsac úrnak ismét igaza van. Hova tettem az eszemet tegnap este? Önmagamat ámítottam. Persze hogy ezek a négerek is csak olyanok, mint a többi néger.

Barsac úr tudatában volt a fölényének, és még több biztonsággal folytatta. (Eddig sem az önbizalma hiányzott!)

– Térjünk rá az altisztekre. Mi különöset talál rajtuk? Igaz, hogy nagyon mocskosak; de semmivel sem piszkosabbak, mint Marcenay kapitány egyik-másik őrmestere. Ilyen menetelések közben nem lehetünk túlzottan igényesek az uniformisok állapotára.

Barsac úr csodálatosan érvelt, én pedig félénken figyelmeztettem, mert teljesen fölénybe került:

– De Lacour főhadnagy mégiscsak...

– Ó, ő aztán igazán rendkívülien korrekt! - kiáltott fel Barsac úr mosolyogva. - Annyi bizonyos, hogy igen ápolt külsejű férfiú, és szörnyen szeret páváskodni. De ez még nem bűn.

Ez természetesen nem. Még egy utolsó próbát teszek:

– De egy vadonatúj egyenruha mégiscsak fura dolog!

– Miért? Hátha a másik ruháját a ládájában tartja - vélekedett Barsac úr, aki mindenre azonnal megtalálta a kellő választ. - Mivel Lacour főhadnagy is a feje búbjáig poros volt, úgy találta helyesnek, hogy átöltözzék, és előttem a díszegyenruhájában jelentkezzék.

Barsac úr szemében, úgy látszik, ez nagyon természetesnek tűnt. Végül még az is kiderülhet, hogy expedíciónk vezetőjének például én vagyok az, aki nem adom meg a kellő tiszteletet...

– Egyébként tegnap délután hosszasan elbeszélgettem Lacour főhadnaggyal...

(Ez valószínűleg azalatt történt, míg én a jegyzeteimet írtam.)

– ...és elragadó embernek találtam, bár elismerem, hogy az ízlése a túlzott elegancia felé hajlik. De udvarias, figyelmes, jólnevelt, sőt tisztelettudó... - Itt Barsac úr nagyot sóhajtott. - Bizony, tisztelettudó, és személyében egy igen kellemes ismeretségre tettem szert, és egy nagyon engedelmes alárendeltet nyertem.

Akkor megkérdeztem:

– S ami a nehézségeket illeti, ha ilyen körülmények között folytatjuk az utunkat, Lacour főhadnagynak nincs semmi észrevétele?

– Az égvilágon semmi!

– És ön, képviselő úr, mégis habozik?

– Már nem habozom - jelentette ki Barsac úr, akit a saját beszéde győzött meg. - Holnap indulunk.

– Anélkül hogy utunk szükségességének kérdését megvizsgálnánk? - kérdeztem. - Mivel a lehetségességében megegyeztünk...

Kérdésem ironikus élét Barsac úr nem vette észre.

– Ugyan minek? - kérdezte. - Ez az utazás nemcsak hasznos, hanem szükséges is.

Megkérdeztem, mert nem értettem:

– Szükséges?...

Barsac úr jó hangulatban volt, barátilag karon ragadott, és bizalmasan megmagyarázta:

– Ha vége lesz egyszer ennek az utazásnak, az események így zajlanak majd le: Baudrières is, én is benyújtunk egy-egy írásbeli jelentést, amelynek a végkövetkeztetései homlokegyenest ellenkezőek lesznek. A jelentéseink egy parlamenti bizottság elé kerülnek. Ott vagy némi engedményt javasolnak, s néhány néger az óceán menti tartományokból szavazati jogot nyer, vagy nem javasolnak semmi engedményt, és akkor az egész ügyet szépen elfektetik. Egy hét múlva minden feledésbe merül, és sohasem derül ki, hogy igazam volt-e vagy sem. Mindkét esetben semmi akadálya sem lesz annak, hogy egy szép napon, a széljárástól függően, akár én, akár Baudrières, kettőnk közül akármelyik, elnyerje a gyarmatügyi tárcát. Viszont ha így térek haza, hogy a missziómnak nem tettem eleget, azaz nem vezettem végig az expedíciót, azt fogják mondani, magam vallottam be, hogy tévedtem, és az ellenségeim tele szájjal üvöltik majd, hogy vén marha vagyok, és ezzel végleg el is intézném magamat.

Barsac úr rövid szünet után a következő elmés mondással fejezte be a vallomását:

– Ne feledje, Florence úr, azt az igazságot, amit most mondok: Egy politikus tévedhet, annak nincs semmi jelentősége. De ha elismeri a tévedését, elveszett.

Élvezettel hallgattam meg ezt az aforizmát, és mindketten elégedetten váltunk el. Én különösen, mert most már ismerem valamennyiünk tetteinek mozgató rugóját.

Miután elváltam Barsac úrtól, felfedeztem Poncin úr jegyzetfüzetét. Egy összecsukható tábori széken felejtette. Újságírói indulataim elnyomták jólneveltségemet, és belelapoztam a füzetbe. Máskülönben már régóta kíváncsi vagyok rá. Már nagyon rég kérdezgetem magamban, ugyan mi a csodát jegyezget reggeltől estig, minden áldott nap, ez a mi hallgatag útitársunk. Végre megtudhatom.

Hej, de a kíváncsiságom elnyerte a büntetését! Mert nem láttam mást, csak betűkből és számokból álló csoportokat egymás után róva, amiből semmit, de semmit sem értettem. Például: „Fe. 0,009” vagy „nm 135,08” vagy „Á 76,18” és így tovább.

Még egy titok: miért e titkosírás? Talán Poncin úr is rejteget valamit? Még megérjük, hogy ő is áruló!

Úgy látszik, ez a rögeszmém! Vigyáznom kell magamra! Miféle dolog, hogy már azt az ártatlan embert is gyanúsítgatom? Mivel csak a jegyzetfüzetemnek, tehát csak önmagamnak vallok, bevallom őszintén, túlbecsültem őt, mert valójában Poncin urat nem tartom ennyire intelligensnek.

De vagy újságíró az ember, vagy nem. Minden eshetőséggel számolva, néhányat lemásolok ezekből a naponta beírogatott hieroglifákból. Íme:

„D5.Fa.7 3406E 472.28N 1895Fe 1895:7 = 270. 71Á122nm 3306:122 = 27.09f ö27.09*54,600 = 1.479.114 16.öFa 81Á 1.2085 Á.149.19 N6654 Á6654:81 = 82,15öl 140nmÁ 12085:1401 = 8,62EN 8,62 *54.600 = 470,652.”

Helyretettem a füzetet, és eltűntem a közeléből. Lehet, hogy egyszer még hasznát veszem... Mit lehessen tudni?

Ebéd után séta. Tonganét vettem magam mellé kísérőnek, aki a Tchumuki lovára ült, mert az jobb, mint az övé. A mezőn ügetve vágtunk keresztül. Öt perc múlva Tongané, aki már alig tudta magában tartani, amit mondani akart, csak úgy ex abrupto¹ megszólalt:

– Hát, Tchumuki elment! Tchumuki csirkefogó. Ő árulja...

Na, még egy gyanakodó! Hogyan? Tchumuki is áruló lett? Megéreztem, hogy itt a pillanat, amelyben tájékozódhatom. Úgy tettem, mintha csodálkoznék:

– Nem Morilirét akartad mondani?

– Moriliré sem jó - mondta Tongané határozottan. - De Tchumuki éppen, mint Moriliré. Ő mondta négereknek: „Nem jól menni!” Adta nekik sok dolo tubab (pálinkát), sok pénz, sok arany.

Arany a Moriliré és a Tchumuki zsebében! Ez hihetetlen!

– Talán azt akartad mondani, hogy kauri-kagylót adott a négereknek, hogy a kedvükbe járjon.

– Nem kauri - állhatatoskodott Tongané -, sok arany.

És még nagyobb álmélkodásomra hozzátette:

– Sok english-arany.

– Tongané, te ismered az angol aranyat?

– Joo - válaszolta a néger. - Én vagyok asanti. Én ismerem a livszterlin.

Ebből aztán megértettem, hogy Tongané, bár furán fejezi ki magát, a maga sajátos módján valóban az angol fontról beszélt. Bár igen különösen ejtette ki a nevét. Hogy pontosan visszaadjam, a fonetikus írásmódot használtam, de Tongané ajakán ez a szó humorosabban hangzott. Csakhogy abban a pillanatban nekem nem volt kedvem nevetni rajta! Arany - méghozzá angol aranypénz! - Tchumuki és Moriliré kezén!... Csak álmélkodtam. Természetesen vigyáztam, hogy ez ne látszódjék meg rajtam, és úgy tettem, mintha a hallottaknak semmi jelentőséget sem tulajdonítanék.

– Derék legény vagy, Tongané - dicsértem meg -, s mivel olyan jól ismered az angol fontot, nesze ez az arany, amelyen a Francia Köztársaság címerét láthatod.

– Köztársaság jó! - kiáltott fel Tongané boldogan, és magasra feldobta a pénzt, aztán röptében elkapta, s betette az egyik nyeregtáskába.

De hirtelen a csodálkozástól megnyúlt a képe, mert a táskából, ahova a pénzt akarta bedugni, vaskos iratköteget húzott elő, ami valóban ritkaság egy néger útipoggyászában. Én is felkiáltottam a meglepetéstől, és kikaptam kezéből az iratcsomót, amelyet menten felismertem.

Az én cikkeim! Az én drága riportjaim voltak! Ezek az én ragyogó beszámolóim mind egy szálig ott vesztegeltek a gaz Tchumuki nyeregtáskájában. Átnéztem az egészet. Jaj, a negyedik tudósítástól itt van valamennyi. Most az Expansion Française szerkesztőségében meg lehet a véleményük rólam! Gyalázat! Örökre elvesztettem az újságírói jó híremet...

Miközben így tépelődtem magamban, a lovak apró, ügető léptei egyre messzebbre vittek. Már vagy hat kilométerre lehettünk a táborhelyünktől, amikor hirtelen megtorpantam. Valami különöset fedeztem fel.

Az út közelében egy hat-hét méter széles és vagy ötven méter hosszú sávot vettem észre a szavanna füvében. Ebben a térségben a magas füvet lefektette valami, sőt egy részét egy óriási kapa mintha ki is vágta volna. És - ami különösen felkeltette az érdeklődésemet - az ily módon letapodott térség közepén világosan kivehető volt két párhuzamos árkocska, teljesen hasonlatos ahhoz, amelyet Kankan mellett láttunk, vagyis nyolc-tíz centiméter mély az egyik végén, a másikon pedig menedékesen eltűnő. Ez alkalommal a mélyebb fele kelet felé esett.

A párhuzamos horzsolatokat önkéntelenül is kapcsolatba hoztam a tegnap esti berregéssel. Kankanban is előbb a különös berregés hallatszott, s csak aztán bukkantunk rá a megmagyarázhatatlan nyomokra.

A berregés, a titokzatos horzsolt nyomok és a kankani kenielala - vajon a három jelenség között mi lehet az összefüggés? Ezen azonban hiába törtem a fejem. Pedig csak kell lennie valaminek. Amint nézegettem a rejtélyes horzsolatokat, a tudatom mélyéből mindegyre fel-felbukkant a néger varázsló sanda képe. És lám, kezd minden valóra válni: négy jóslatából az első kettő után immár a harmadik is beteljesült.

És akkor, amint ott álltam néger kísérőmmel a mérhetetlen pusztaságban, tetőtől talpig megborzongtam - ha a tegnapit is számolom, ez immár másodszor történt meg velem; és amíg ezen tűnődtem, hirtelen rádöbbentem, hogy félek.

Irtó kellemetes érzés, különösen az adott körülmények között! Persze nálam nem tart sokáig, mert úgy látszik, nem teremtettem a félelemre. Az én gyengém a kíváncsiság. Amíg visszafelé lovagoltunk, kavargó gondolataim csak a felmerülő kérdések körül kóvályogtak, és makacsul kerestem a választ. Ez aztán annyira lekötötte a figyelmemet, hogy a környező tájból úgyszólván semmit sem láttam.

Mikor táborunk közelébe értünk, összerezzentem. Ugyanis Tongané minden köntörfalazás nélkül megszólalt:

– Tulatigi (főhadnagy) nem jó. Ronda feje, majom.

Anélkül hogy meggondoltam volna (s ez legyen a mentségem), válaszoltam:

– Nekem mondod?!

Február 17. Ma keményen meneteltünk, s a tegnap még keményebben. Ötven kilométer két nap alatt! Tchumukit nem láttuk többet - micsoda disznóság! De meg is látszott, hogy hiányzik. Tongané vezetésével a teherhordók és a szamárhajcsárok csodát műveltek, erejüket megfeszítve talpaltak.

Be kell vallanom, hogy az elmúlt két napban aggodalmaim csitultak. Fegyveres kíséretünk pontosan ellátta a feladatát, ami egyébként nem volt valami nehéz. A húsz ember kettős rendben vette körül a karavánt, akárcsak Marcenay kapitány katonái, amíg ők biztosítottak bennünket. De azt tapasztaltam, hogy ezek a fickók egyáltalán nem tréfálkoznak a minket szolgáló négerekkel úgy, amint a feketék szoktak, s amilyen bővérű jókedvvel a régi fegyveresek tréfálkoztak. Persze azt is mondhatnám, hogy ez a példás fegyelmezettség csak a becsületükre válik.

A két altiszt rendesen az utóvédben menetelt, hacsak nem vágtattak végig kétoldalt a lövészek mellett. És senkivel sem álltak szóba, csak a katonákkal, akiknek kurtán osztogatták a menten végre is hajtott parancsokat. El kell ismernem, hogy nem nagy létszámú fegyveres kíséretünk keményen kézben van tartva.

Lacour főhadnagy a karaván élén lovagolt, csaknem azon a helyen, amelyet Marcenay kapitány is elfoglalt Barsac úr mellett. Megfigyeltem, hogy Mornas kisasszony néhány sorral hátrább, Saint-Bérain mellett léptet, Châtonnay doktor és Poncin úr mögött. Úgy látszik, Mornas kisasszony nem valami sokra értékeli a főhadnagy társaságát.

Pedig semmi kifogásunk sem lehet ellene. Keveset beszél, és jól végzi a mesterségét. Nem vitás, hogy az ő erélyességének tudható be az a nagyon kielégítő menetteljesítmény, amelyet az utóbbi két napban elértünk.

Nem, semmit sem mondhatok. És mégis...

Hiába, ragaszkodom a rögeszméimhez. A titokzatosság, ami körülvesz, a fura események, amelyeknek tanúja vagyok, megzavarhatták a fejemet, bizonytalanságot plántáltak belém; sőt, mi több, úgy érzem, az árulás valósággal körülfoly bennünket.

Szóval, ez az, amiért állandóan nyugtalankodom.

Ma reggel, úgy kilenc óra tájt, éppen egy kisebb településen mentünk keresztül - néhány teljesen elhagyott kunyhóból állt -, amikor halljuk, hogy az egyik kunyhóban keservesen nyög valaki. Barsac úr parancsára megálltunk, és Châtonnay doktor, akit Lacour főhadnagy és két katona kísért, bebújt a kunyhóba, amelyből a nyögés kihallatszott. Természetesen a sajtó, azaz én, szintén utánuk bújtam.

A kis helyiségben megdöbbentő kép tárult elénk: két halott és egy sebesült. A legszörnyűbb az volt, hogy a két hulla, egy férfi és egy nő, elképesztően meg voltak csonkítva. Ki ölte meg és ki sebesítette meg ezeket az embereket? Kinek a lelkén szárad ez a szörnyűséges mészárlás?

Châtonnay doktor előbb a sebesülttel foglalkozott, akit, mivel odabent félhomály uralkodott, a parancsára kihoztak a kunyhóból. A sebesült egy elég öreg néger volt. A vállán kegyetlen mély seb. A vállcsontjáról valósággal lerongyolódott a hús. Kérdem, milyen fegyverrel ejthettek ilyen szörnyű sebet?

Az orvos kimosta a sebet, s közben jó néhány ólomdarabocskát szedett ki belőle. Aztán visszarendezte és összevarrta az izmokat, és figyelmesen bekötözte a sérülést azzal a sebkötözővel, amelyet Lacour főhadnagy nyújtott oda. Amíg az operáció tartott, a sebesült szakadatlanul és kétségbeesetten jajgatott. De mire a kötözés véget ért, a fájdalma mintha enyhült volna.

A doktor azonban tovább nyugtalankodott. Visszabújt a kunyhóba, hogy a két hullát is megvizsgálja. Amikor ismét napvilágra jött, még nyugtalanabbnak látszott. A sebesülthöz lépett, és Tongané segítségével kikérdezte.

A szerencsétlenül járt néger elbeszéléséből kiderült, hogy hat nappal ezelőtt, tehát 11-én, vagyis három nappal annak előtte, hogy a kíséretünket leváltották, a kis települést két fehér ember vezetésével egy néger banda rohanta meg. A lakosok a szavannába menekültek, annak a férfinak és nőnek a kivételével, akiknek a hulláját megtaláltuk, és akiknek már nem volt idejük elmenekülni. A sebesült is a menekülőkkel rohant. De szerencsétlenségére futás közben egy golyó vállon találta. A nyomorult négernek még maradt annyi ereje, hogy elrejtőzzék a szavannában, és így megszabadult a támadóitól. Amikor a banda eltakarodott, a falubeliek a sebesültet visszahozták; most azonban, amint észrevették, hogy egy másik csapat közeledik, mégpedig éppen abból az irányból, amerre a másik eltávozott, mindenki szanaszét szaladt.

Ez tehát a történet, amely nyilván valamennyiünket felkavart. Nem kellemes tudni, hogy a vidéken fegyveres rablóbanda portyázik. Kifejezetten szerencsések vagyunk, hogy nem ütköztünk vele össze, mert a sebesült elbeszélése szerint éppen felénk tartottak.

Közben a szerencsétlen ember igazán megható módon fejezte ki háláját Châtonnay doktornak; de egyszerre csak elnémult, és megborzadva a szemét egy irányba meresztette; nyilván olyan valakire szegezte a tekintetét, aki valahol mögöttünk állt. Hátrafordultam, és arra döbbentem, hogy fegyveres kíséretünk egyik altisztje van mögöttünk. Ennek az embernek a megpillantása rettentette meg a sebesültet.

Egyébként az altiszt egyáltalán nem látszott zavartnak. Amint azonban Lacour főhadnagy jéghideg tekintettel végigmérte, s a pillantásából fedést és fenyegetést lehetett kiolvasni, az altiszt megrettent. Én csak futólag figyeltem meg ezt a jelenetet, és most sem értem az okát. Az őrmester a homlokához emelte a kezét, és egy mozdulattal arra utalt, hogy a sebesült meg van zavarodva; aztán gyorsan elpárolgott onnan, és elkeveredett az emberei között.

Mi pedig visszafordultunk a sebesülthöz. De már vége volt a közlékenységének. Irtózattal nézett ránk is, és többet egy árva szót sem tudtunk kihúzni belőle. Visszavittük tehát a kunyhóba, s a sebesült sorsát illetően kissé megnyugodva, mert Châtonnay doktor szerint meg fog gyógyulni, tovább folytattuk az utat.

Nem tudom, hogy a többiek mit gondolnak. Én, amint poroszkálok, állandóan csak azt kérdezem magamban: mitől rettent úgy meg az az öreg néger? S miért van, hogy miközben Lacour főhadnaggyal egyáltalán nem törődött, az elborzadás kétségtelen jelei tükröződtek az arcán, amikor megpillantotta az őrmestert?

Erre a kérdésre nem találok feleletet. Ez a sokféle talány, amellyel a véletlen mostanában oly bőségesen megajándékoz, kezd az idegeimre menni.

Ma este, elég későn, egy Kadu nevű kis település mellett táboroztunk le. Szomorúak vagyunk, hogy már ide érkeztünk, mert Mornas kisasszony és Saint-Bérain Kadunál válik el tőlünk. Miközben mi egyenesen Ouagadougou, majd a Niger felé tartunk, ők északnak vágnak, mert ugyancsak a Niger menti Gaót szándékoznak elérni.

Talán mondanom sem kellene, minden lehetőt elkövettünk, hogy kedves útitársainkat meggyőzzük, mondjanak le a veszélyes tervükről. De amint sejteni lehet, minden erőfeszítésünk csődöt mondott. Már előre látom, hogy Marcenay kapitánynak nem lesz könnyű dolga, mert jövendőbelije nem egykönnyen hagyja magát befolyásolni. Ha egyszer Mornas kisasszony a fejébe vesz valamit, onnan az ördög sem veri ki azt többé.

Végső kétségbeesésünkben Lacour főhadnagyhoz fordultunk segítségért, arra kérvén őt, magyarázza meg Mornas kisasszonynak, hogy őrültség, amire vállalkozik. Persze meg vagyok győződve, hogy hiába beszélt volna, de meg sem próbálta. Lacour főhadnagy egy szót sem szólt. Egy szabadkozó mozdulatot tett, és nem tudom, miért, de nekem úgy tűnt, hogy különösen mosolygott.

Tehát Kadu mellett táborozunk. Amikor elhatároztam, hogy a sátramba húzódom, Châtonnay doktor megállított, és így szólt:

– Florence úr, szeretném a tudomására hozni, hogy a lövedék, amely az öreg négert vállon találta, robbanógolyó volt.

Azzal már tova is állt, anélkül hogy megvárta volna a válaszom.

Ez igen! Még egy rejtély! Robbanógolyó itt! Hát kinek lehet errefelé ilyen fegyvere?

Tessék: még két kérdés, amely az állandóan terebélyesedő kérdésgyűjteményemet gyarapítja. Sajnos, a válaszgyűjteményem egy fia felelettel sem szaporodik.

Február 18. A mai nap szenzációja minden kommentár nélkül: a kíséretünk eltűnt. Mondom: eltűnt.

Hangsúlyozom, mert hihetetlen, és meg is ismétlem: a fegyveres kíséretünk szőrén-szálán eltűnt. Három-négy órával ezelőtt, az ébresztő után egyetlen embert sem találtunk meg közülök. Elszálltak, elpárologtak az éj leple alatt, s velük együtt eltűntek a teherhordók s a szamárhajcsárok is; kivétel nélkül mindahányan.

Világos? Lacour főhadnagy, a két őrmester és a húsz fegyveres néger nem azért mentek el, hogy egy kis reggeli sétát tegyenek, s aztán ebédre visszatérjenek. Elmentek: vég-leg el-men-tek.

Mi pedig itt rostokolunk a szavanna kellős közepén, magunkra hagyva a lovakkal, ki-ki a maga fegyverével, harminchat szamárral, ötnapi élelemmel és Tonganéval.

Na, ha kaland kellett, most megkaptam!...