Hetvennyolczezer egyszáz tizennégy mérföld.

Mi történt? Mi volt az oka ennek a különös mámornak, melynek végzétes következményei is lehettek volna? Mihálynak gondatlansága okozta csupán, Nichol szerencsére még a kellő időben tudott rajta segíteni.

Néhány pillanatig tartó valóságos önkívületi állapot után a kapitány tért először eszméletre, használhatta az eszét. Ámbátor két órával előbb reggelizett, iszonyú éhség kezdte gyötörni, mintha napok óta nem evett volna semmit. Gyomra, valamint agya és minden idege a legnagyobb mértékben túl vala izgatva.

Fölkelt tehát és Mihálytól még egyszer kért reggelit. Mihály, a ki még nem tért eszméletre, nem felelt semmit. Néhány csésze theát akart Nicholl készíteni, hogy a tuczat Sandwichs elnyelését azokkal elősegítse. Hogy tüzet éleszszen, sietősen meggyujtott egy gyufát.

Mennyire elcsudálkozott, midőn látta, hogy a kénes fej rendkívüli gyorsasággal ég, annyira, hogy alig tudta a szeme kiáltani.

A meggyujtott gáz csapjából villanyos fényáramhoz hasonló láng csapott föl.

Most már tudta a kapitány, hogy hányadán van. Mindent megértett: az erős fényragyogást, a benne végbement fiziológiai rendetlenséget ; szellemi és erkölcsi erejének túlságos izgatottságát.

– Az oxigén! — kiáltott fel.

Megvizsgálta a légkészítő készüléket és észrevette, hogy miképpen árad ki a csapon a színtelen, íztelen, szagtalan gáz, mely rendkívül élénkítő hatású ugyan, de nem vegyült állapotban a szervezetnek igen komoly zavarát idézheti elő. Mihály vigyázatlanságból a csapot igen erősen megeresztve felejtette.

Nicholl gyorsan megakadályozta az oxigén kiömlését, melylyel a légkör telítve volt, úgy hogy az utasok halálát nem önkívület, hanem elégés idézte volna elő.

Egy órával utóbb, midőn a levegő nem volt annyira oxigénnel telítve, a tüdők rendszeresebben végezhették funkczióikat. Lassankint felocsúdtak mámorukból; de ezt a gázmámort ki kellett aludniok, mint a részeg ember bortól való mámorát.

Midőn Mihály meghallotta, hogy mennyire hibás volt ennek az epizódnak előidézésében, éppenséggel nem jött ki a sodrából. Ez a nem tagadható mámorosság az utazásnak egyhangúságát megszűntette. Igaz, hogy ebben az állapotban egy némely sértő szóval támadtak egymás ellen, de azokat hamar elfeledték.

– Akkor hát, — jegyzé meg a vidám franczia, — nem boszankodom, hogy ebből a gázból, mely oly hamar a fejbe száll, élveztem egy keveset. Tudjátok, barátaim, egy csodálatos intézetet lehetne felállítani, «oxigénkabinet»-eket, melyekben elnyűtt szervezetűek néhány órára tevékeny élet-működésre volnának izgathatok! Képzeljetek el csak egy gyülekezetei, mely ezzel a hősies fluidumfnal telített levegőt szívna be ; színházat, melynek gazdasági hivatala ezt bőséges adagban alkalmazná ; minő szenvedély tombolna a színészek és közönség lelkében, minő tűz, minő enthusiasmus jönnének létre. Ha pedig nemcsak egy gyülekezetei, hanem egy egész népet lakatnának jól ezzel, minő elevenség nyilatkoznék annak intézményeiben, minő felújulása az életerőnek! Egy-egy elsatnyult nemzetet talán erőteljes, hatalmas nemzetté lehetne varázsolni; én pedig nem egy nemzetet ismerek a vén Európában, melylyel az oxigént meg kellene ízleltetni; — monda Mihály és úgy belejött a tüzelésbe, hogy azt hihette volna az ember, hogy a gáz-csap megint meg van eresztve. Ámde Barbicane egyetlen egy szóval nyakát szegte lelkesedésének.

– Mindezt igen bölcsen mondod, barátom Mihály, de nem mondanád meg nekem, hogy honnan kerültek elé azok a baromfiak, melyek hangversenyünkbe belekotkodácsoltak?

– A baromfiak?

– Azok.

Tényleg féltuczat tyűk repkedett ide s tova egy pompás kakas vezérlete alatt és karicsált kedélyesen.

– Oh a bárgyúak! — kiáltott fel Arctan Mihály. — Az oxigén fellázította őket.

– De ugyan mit is akarsz ezekkel a baromfiakkal? — káráé Barbicane.

– Hogy a holdban meghonosítsam! Biz’ isten!

– Miért rejtetted el őket?

– Tréfából, érdemes elnököm, merő tréfából, a mi ugyan keservesen dugába dőlt. Úgy akartam, hogy a holdon titokban szabadjukra ereszszem a nélkül, hogy nektek egy árva szót is szóljak róluk. Ti oda lettetek volna a bámulattól, látva, hogy földi szárnyas a hold földjén szemeket kapargál.

– Jaj, micsoda nagy kópé is vagy te! —• viszonzá Barbicane ; — neked ugyan nincs oxigénre szükséged, hogy izgatott kedélyhangulatba tereljen. Te mindig az vagy, a mik mi a gáz hatása alatt valánk: bolond, életed fogytáig.

– Úgy? . . . hát ki mondja azt, hogy mi akkor nem voltunk okosak? — viszonzá Ardan Mihály.

E filozófiai szemlélődés után a három jóbarát a lövegben visszaállította a rendet. A kakast meg a tyúkokat ismét bezárták. De mialatt ezzel foglalatoskodtak, egy újabb jelenség tűnt fel Barbicane és társai előtt.

Mióta a földről eltávoztak, ők maguk, meg a lövegben levő tárgyak állandóan és fokozatos mértékben veszítettek súlyukból. Ha ezt a súlycsökkenést a lövegre nézve nem is tudták megállapítani, el kellett az időnek jönnie, midőn magukra, s a lövegben lévő műszerekre és tárgyakra nézve ez a változás észrevehető lett.

Természetes dolog, hogy mérleggel ezt a súlycsökkenést nem állapíthatták volna meg, mivelhogy maga a mérleg is ugyanannyit vesztett volna súlyából, mint a tárgyak ; de ruganyos gyors-mérleg, melynek feszítőereje a vonzóerőtől független, pontosan kimutatta volna ezt a súlyveszteséget.

A mint tudjuk, a vonzóerő, vagy más szóval a nehézség, egyenlő viszonyban van a tömeghez és megfordított viszonyban a távolság négyzetéhez. Ebből pedig az következik, hogy ha a föld egymaga lett volna az űrben s a többi égi testek hirtelen megsemmisültek volna, akkor a löveg, Newton törvénye szerint, annak az arányában, a mennyire a földtől eltávozott, súly dolgában veszített volna, a nélkül azonban, hogy súlyát teljesen elvesztette volna, mert a föld vonzóereje bárminő távolságból is érvényesülne.

Ámde a föltételezett esetben is be kellene egy időpontnak állania, mikor a löveg egyáltalában nem volna a nehézség törvényének alávetve, ha az ember számításon kívül hagyja a több égi testet, melyeknek hatása egyenlő volna a semmivel.

A löveg pályájának vonala tényleg a föld és hold között hú zódott el. Minél távolabb jutott a földtől, a távolság négyzeté nek arányával fordított viszonyban csökkent a föld vonzó ereje és fokozódott hasonló arányban a holdé. Be kellett tehát annak az időpontnak állania, midőn a két vonzó-erő egymást egészen kiegyenlíti, a lövegnek tehát semmi súlya nem lesz. Ha a hold és föld tömege egyenlő volna, akkor ez az eset a kettőtől egyenlő távolságban, tehát a köztük lévő távolság közepén állott volna be. Ha azonban a két tömeg különbségét vesszük tekintetbe, akkor könnyen kiszámítható, hogy ez a pont az útnak 47-dik és 52-dik részén vagyon, számokban kifejezve 78,114 franczia mérföldre a földtől.

Ebben a távolságban az olyan test, melyben a gyorsaságnak vagy helyváltoztatásnak hajtó-ereje nincsen, örökké mozdulatlanul maradna, minthogy a két égi test egyformán vonzaná és idegen erő reá hatással nem volna.

No de a lövegnek, ha ugyan a hajtó-erőt pontosan számították ki, e pontra jutva, több sebességgel nem kellene bírnia, minthogy úgy benne, mint' egyéb testben súly nem észlelhető.

Mi történnék akkor? Három eset közül állana be valamelyik :

vagy volna benne valamelyes gyorsaság, s akkor a

hold vonzó-erejének következtében a holdra hullana;

vagy, ha ez a sebességi erő belőle hiányoznék, s nem

érné el ezt a pontot, a föld vonzó erejének hatása alatt

visszaesnék a földre ;

vagy végül, ha sebességi ereje éppen addig a pontig

szólana, de azon túl nem, akkor örökké ott maradna, mint

Mohamednek ismert koporsója a zenith és nadir között.

Ily helyzetben voltak és Barbicane megmagyarázta társainak, hogy minő következményekre számíthatnak. Ez a legnagyobb mértékben megfelelt érdekeiknek. De hát honnan is tudhatják meg, hogy a löveg elérte-e azt a pontot 78,114 franczia mérföld távolságban.

Éppen abból, hogy ha ők is, meg a lövegben lévő tárgyak is egyáltalában nincsenek a nehézkedés törvényének alávetve.

Eddigelé nem vették észre az utazók, hogy súlyuk egészen megsemmisült, ha csökkent is bizonyos mértékben.

Ámde ezen a napon délelőtt 11 óra tájban, midőn Nicholl kezéből egy poharat kiejtett, az nem esett le a földre, hanem a levegőben maradt.

– Ejnye, no, nézzétek csak ezt a tréfás fizikát! — kiáltott fel Mihály.

És csakhamar különböző tárgyakkal: fegyverekkel, palaczkokkal tettek kísérletet ; azok is, mintegy megbűvölve a levegőben állottak. Még Diana is, kit Mihály a levegőbe emelt, nem mint valami bűvésztárgy, mint a minőkkel egykor Carton és Houdin Róbert ejtette bámulatba a világot, a levegőben lebegett. A kutya egyébiránt nem is vette észre, hogy a levegőben lebeg.

ők maguk is, a vakmerő czimborák, meg valának lepetve tudományosan képzett ítéletök daczára, midőn a csodával határos világ közepeit látták magukat és észrevették, hogy testök súlya megszűnt létezni. Ha karjaikat kinyújtották, azok nem hanyatlottak le ; fejők ingott a vállukon. Lábaik nem maradtak veszteg a löveg padlóján. Olyanok voltak, mint a részegek, a kik már a lábukon sem tudnak megállani. A képzelet alkotott árny, visszfény nélkül való embereket ; itt azonban a valóság a vonzó-erő megszűntével olyan embereket alkotott, a kiken semmi súly nem volt, sőt ők maguk is súly nélkül valók voltak.

Mihály hirtelen egy ugrással a levegőben termett és ott

maradt lebegő állásban, mint Murillonak szerzetese az angyalkonyhában.

Két barátja is csatlakozott hozzá egy időre, úgy hogy ők hárman a löveg közepében csodálatos mennybemenetelt ábrázoltak.

– Hihető? Valószínű ez? Lehetséges-e ez? — kiáltott fel Ardan Mihály. — Nem. És úgy van mégis! Oh, ha Raphael minket így láthatott volna, minő «Mennybemenetelt»-t tudott volna vászonra varázsolni!

– A magasban való lebegés nem tarthat hosszú ideig, — jegyzé meg Barbicane. — Ha a löveg a semleges ponton túl halad, a hold vonzó ereje a hold felé fog minket vonzani.

– Akkor tehát a löveg tetejére fogunk nehezedni, — veté oda Mihály.

– Nem, — feleié Barbicane, — mert a löveg, melynek súlypontja egészen alul van, lassankint megfordul.

– Ez azt jelenti, hogy egész berendezésünk tetőtül-talpig megfordul.

– Légy nyugodt, Mihály, — viszonzá Nicholl. — Felfordulástól egyáltalában nem kell félnünk. Egyetlen egy tárgy sem fog a helyéről elmozdulni, minthogy a löveg kanyarodása egészen észrevétlenül fog végbemenni.

– Helyes, — folytatá Barbicane, — s az egyenlő vonzás pontján túl lesz, az alját, mint aránylag nehezebb részét függőlegesen fogja a hold vonzó ereje vonzani. Ámde, hogy mindez megtörténhessék, a semleges vonalon túl kell hatolnunk.

– A semleges vonalon túl! v— kiáltott Ardan Mihály. — Akkor úgy teszünk, mint a hajósok, mikor az egyenlítő vonalán keresztül halad a hajó. Használjuk fel ez áthaladást.

Egy kis oldalmozgás a kipárnázott falhoz segíté Ardan Mihályt. Elővett egy palaczkot és poharakat, felállította azokat a levegőben pajtásai elé, vidáman koczintottak és háromszoros

«hurrah>>-val üdvözölték azt a vonalat.

A vonzó-erőknek ez a hatása alig tartott egy óráig. Az utasok úgy vették észre, hogy ismét a padlóra kerülnek vissza. Barbicanenak úgy tetszék, mintha észrevenné, hogy a lövegnek kúpteteje a hold felé néző vonalnak vízszintes irányától egy kissé eltér. Éppen ellenkező irányú mozgással közeledett feléje a löveg alja. A hold vonzó ereje tehát legyőzte a földét. A hold felé való esést még alig lehetett észrevenni; az első másodperczben csak 1/3 milliméter lehetett ; vagyis : egy vonalnak 590,000-ed része. Ámde lassankint nagyobbodnék a vonzó erő, az esés feltűnőbbé válnék, a löveget aljánál fogva vonzaná a holdhoz, kúpos csúcsával a föld felé fordítva és fokozódó gyorsasággal hullana a hold felületére.

így azután elérnék czéljukat. Most már semmi sem akadályozhatta a sikert. És Nicholl meg Ardan Mihály osztozkodtak Barbicaneval az örömben. Azután csevegtek mindezekről a jelenségekről, a melyek őket rendre bámulatba ejtették. A nehézkedés törvényének ez a közömbösülése főképpen újabb meg újabb tárgyat szolgáltatott a beszélgetésre. Ardan Mihály, az örök fantaszta, következtetéseket akart belőle levonni, a melyek merő képzelet szüleményei valának.

- Nos, érdemes barátaim, — kiáltá, — minő haladás az, ha az ember e módon megszabadulhat a nehézségtől, eme bilincstől, mely minket a földhöz köt! A rabnak megszabadulásával egyenlő értelmű! Sem a kar, sem a láb többé nem ismeri a fáradtságot. És ha áll az, hogy százszor akkora erőre volna szükségünk, ha a föld felületén izmaink segítségével a levegőben röpülni akarnánk : akkor nem kellene egyéb, csak akarjuk, hogy kedvünk szottyanjon s a világűrbe emelkednénk hahogy vonzó-erő többé nem léteznék.

- Valóban, — jegyzé meg Nicholl nevetve, — ha a súlyt el lehetne nyomni, a miképpen a fájdalmat chloroformmal : a modern társadalom képe gyökeresen megváltoznék.

- Úgy van, — kiáltott fel Mihály, a kit ez a tárgy egészen magával ragadott, — szüntessük meg a nehézkedést, akkor többé nincs teher ; következésképpen nincs létjogosultsága darunak, csavarnak s több eféle gépnek.

- Helyesen mondád, — viszonzá Barbicane, — de ha nem volna súly, nem is tartana össze és nem maradna semmi szilárd halmaz állapotban, érdemes Mihályom, a kalap a fejeden éppen olyan kevéssé, mint házad a telkeden, mert hiszen csak a súly tartja együtt az épület köveit. A hajók sem, melyeket a víz hátán a nehézség tart! Bőt maga a tenger sem, melynek hullámait a föld vonzó ereje tarthatná csak súlyegyenben. Végül a légkör sem, melynek alkotó-részecskéi, ha össze nem tartanának, a világűrben szétoszlanának!

- No de mégis csak sajnálatos állapot, — jegyzé meg Ardan Mihály. — Hallatlan dolog ezektől a ténylegesség embereitől, hogy oly durván visszaszólítanak minket a valóságba.

- No de vigasztalódjál, Mihály, — folytatá Barbicane, — mert ha nincs világtest, melyben a nehézkedés törvénye érvényesül, egy felé most haladsz, hol az sokkal csekélyebb, mint a földön.

- A hold?

- Úgy van, a hold, melynek felületén a tárgyak hatszorta könnyebbek, mint a föld felületén. Ezt pedig könnyen be lehet bizonyítani.

- És meggyőződünk erről mi? — kérdé Mihály.

- Nyilván, mert kétszáz kilogramm ott nem nehezebb, mint harmincz a földön.

- Izmaink ereje nem lesz ott csekélyebb?

- Egyáltalában nem. Egy méter magasság helyett tizennyolcz lábnyira fogsz felugrálni.

- Hiszen akkor mi a holdon óriások vagyunk, mint Herkules ! — kiáltá Mihály.

- Annál is inkább, — veté közbe Nicholl, — mert, ha a hold lakóinak testbéli nagysága bolygójuk tömegével arányos, alig egy lábnyi magasak.

- Liliputik! — jegyzé meg Mihály. — Akkor én Gulliver\* szerepét játszom velők szemben. Az óriások meséjét megvalósítjuk! Ez a haszna van az embernek abból, ha bolygóját elhagyja s a világűrbe utazik.

- Várj egy kicsit, Mihály, — veté közbe Barbicane, — ha te Gulliver szerepét akarod játszani, keresd fel csak a kis bolygókat : Mercurt, Venust vagy Marsot, melyeknek tömege kisebb, mint a földé. Ne merészkedj a nagyokra : Jupiterre, Saturnusra,

Uranusra, Neptunusra, mert ott a viszony megfordított lenne, te változnál liliputivá.

- Hát a napon?

- Ámbár a nap sűrűsége négyszerié csekélyebb, mint a földé, ámde területe 1.880,000-szerte nagyobb, vonzó-ereje huszonhétszerte erősebb, mint a földtekéé. Ha minden ennek az arányában volna meg ott, akkor lakóinak 200 láb magasaknak kellene lenniök.

- Ördög és pokol! — kiáltott fel Ardan Mihály, — hiszen akkor én hozzájok képest törpe, valóságos tökmag volnék.

- Gulliver az óriások országában! — jegyzé meg Nicholl.

- Helyes! — viszonzá Barbicane.

- És egyáltalában nem ártana, ha, jó maga védelmére néhány ágyút vinne magával.

- Jó! — toldá meg a szót Barbicane, — hanem a te golyóidnak a napban semmi hatásuk se volna, néhány méternyi repülés után leesnének.

- Ez ugyan sok a jóból.

- Pedig egészen úgy áll a dolog, — viszonzá Barbicane. — Ezen a rengeteg égi testen oly jelentékeny a vonzó-erő, hogy oly tárgy, melynek a földön hetven kilogramm a súlya, a nap felületén 1980 kilogrammot nyomna. Kalapod tíz kilogrammot, szivarod félfontot. Végül ha a napon a földre esnél, a te súlyod körülbelül 2500 kiló volna s ez lehetetlenné tenné, hogy fölkelhess.

- Mi az ördög! — kiáltott fel Mihály. — Hiszen akkor hordozható darvat kellene az embernek magával czipelnie! Nos hát, barátaim, akkor hát egyelőre elégedjünk meg a holddal. Ott legalább a nagyok szerepét játszhatjuk. Később majd megfontoljuk a dolgot, vájjon szükséges-e a napot is felkeresnünk, a hol az ember még csak nem is ihatnék, ha valami emeltyű segélyével nem juttatná poharát a szájáig.