Hyperbola vagy parabola.

Talán . csodálkozunk azon, hogy Barbicane és barátja! oly kevéssé aggódtak a miatt, vájjon minő sors vár reájuk ebben az ércz-fogságban a végtelen űrben. A helyett, hogy g.zt a kérdést tették volna megfontolás tárgyává, hogy hova utaznak, kísérletekre fordították az időt, mintha dolgozó szobáikban foglalatoskodtak volna nyugodtan.

Azt válaszolhatnák, hogy ilyen erős természetű emberek túltették magukat a gondon, hogy ily csekélység őket nem nyugtalanította ; és hogy egyéb dolguk akadt, mint leendő sorsukon aggódni.

Ennek valódi oka az volt, hogy lövegűknek nem valának urai, sem gyorsaságát csökkenteni, sem irányát megszabni nem tudták. A hajós hajóját ; a léghajós léghajójának függőleges irányát meg tudja változtatni; ők azonban semmi hatással sem lehettek lövegűkre, rája kellett magukat bízniok.

Hol voltak jelenleg reggeli 8 órakor földi számítás szerint deczember 8-dikán? Bizonyára a hold közelében, s talán éppen olyan közel, hogy óriási fekete ernyőnek nézhették volna. Távolságát a holdtól nem tudták megbecsülni. A löveg, meg nem magyarázható erők hatása alatt, alig 50 kilométernyire a holdtól, az északi sarknál elhaladt mellette. Vájjon az alatt a két óra alatt, mely azóta eltelt, csökkent-e vagy gyarapodott ez a távolság? Minden segítő eszköznek híjával voltak, a mivel a löveg irányát és sebességét megmérhették volna. Talán gyorsan eltávolodott a hold tányérától, úgy hogy nemsokára kiér a sötét árnyékból. Talán éppen ellenkezőleg, közeledett a holdhoz, úgy, hogy rövid idő múlva a láthatatlan félgömb valamely magas hegy csúcsába ütközik; s akkor az utazásnak az utasok vesztére, vége szakad.

Ezt tették szóvá és Ardan Mihály, a ki mindig készen állott a magyarázattal, úgy vélekedett, hogy a löveg a hold vonzó erejének következtében a holdra fog hullani, mint holmi meteorkő a földre.

– Először is, barátom, a meteorkövek nem hullanak mind a földre, hanem csak kis részük, — jegyzó meg Barbicane. — Ha tehát mi olyan helyzetbe kerülnénk, nem következnék belőle, hogy éppen a hold fölületére hulljunk.

– De mégis, — viszonzá Mihály, — ha elég közel jutunk hozzá ...

– Tévedés, — viszonzá Barbicane. — Nem látod, hogy időnként ezer meg ezer csillag hull le az égből.

– Igaz.

– No hát, ezek a csillagok, vagyis inkább testecskék csak akkor csillámlanak, ha a levegőrétegeken átsurlódva áttüzesednek. Már pedig; ha a - levegőrétegeken átsikamlanak, a földtekétől alig vannak 16 lieunél nagyobb távolságra és mégis ritkán esnek a földre. Éppen így lehetséges, hogy lövegűnk, habár nagyon közel jut a holdhoz, nem esik reá.

– No hát akkor nagyon szeretném tudni, — kérdé Mihály,

– hogy mi történik a mi lövegűnkkel, a mely a világűrben kalandoz?

– Két eshetőségre gondolok, — mondá Barbicane, rövid gondolkozás után.

– Minőkre?

– A lövegnek két mathematikaí görbület között kell választania pályájául, a szerint, a minő sebessége maradt meg, ezt pedig ki nem számíthatom.

– Úgy van, — mondá Nicholl, — vagy parabolát vagy hyperbolát fog leírni az útja.

– Eltaláltad, — viszonzá Barbicane. — Bizonyos sebesség mellett parabolát, hogy hyperbolát írhasson le, arra jóval nagyobb sebességre volna szüksége.

– Tetszenek nekem az ilyen ünnepélyes kifejezések, — kiáltott föl Ardan Mihály. — Az ember mindjárt tudja, hogy hányadán van. Nem volna olyan kegyes, hogy megmondja nékem, mi fán terem a parabola?

– Barátom, — vévé át a szót a kapitány, — a parabola másodrangú görbevonal, a mely akkor áll elő, ha a gömböt valamely oldalával párhuzamosan vágjuk keresztül.

– Úgy! . . . Úgy! . . . monda Ardan Mihály olyan hangon, mintha ki volna a felelettel elégítve.

– Körülbelül olyan pálya ez, mint a minő a mozsár-ágyúból kilőtt bombáé.

– Egészen helyes. És a hyperbola? — kérdé Mihály.

– A hyperbola, Mihály, ugyancsak másodrangú görbe vonal, mely akkor származik, ha valamely kúpnak a síkját a gömb tengelyével párhuzamosan kettészeljük ; ekkor két egymástól eltérően haladó vonal támad, melyek a két irányban a végtelenségig haladnak.

– Lehetséges! — kiáltott Ardan Mihály a legkomolyabb hangon, mintha valami fontos eseményt tudott volna meg. Akkor jegyezd meg, kapitány, a te meghatározásaid közül a hyperbola — szinte hyperblage-t¹ mondtam — mert azt még kevésbbé lehet megérteni, mint a szót, melyet magyarázgatni akarsz.

Nichol és Barbicane alig vették számba Ardan Mihálynak a tréfáit. Tudományos vitatkozásba fogtak és annak a kérdése, hogy a görbe vonalak közül melyiket fogja a löveg leírni, fölhevítette őket, egyik a parabolát, másik a hyperbolát védte. Érveik össze-vissza valának %-ekkel tűzdelve. Oly nyelven sorolák fel azokat az érveket, a melytől Mihálynak borsókázott a háta. A vita élénkké vált, mert a felek nem akartak engedni.

Ardan Mihály elvesztette türelmét.

– De hát Cosinus uraimék, ugyan ne dobálják már tovább egymás fejéhez a parabolákat és hyperbolákat. A két görbe út közül reá fanyalodunk az egyikre. Helyes. No de hova visz az minket vissza.

– Sehova! — válaszolá Nicholl.

– Hogyan, sehova?

– Kétségkívül, — mondá Barbicane. — Ezek a nyílt görbe vonalak a végtelenségbe szólanak.

– Oh, ti tudósok, mily nagy örömem telik nékem bennetek! No de mit törődöm azzal, hogy hyperbola vagy parabola, ha mind a kettő a végtelenségbe visz engemet.

Barbicane és Nicholl nem állhatták meg, hogy ne kaczagjanak.

Csakugyan hiába való kérdés volt az, még pedig a legalkalmatlanabb időben. A szomorú a dologban csak az volt, hogy a löveg sem parabola, sem hyperbola útján nem juthat a földre, vagy a holdra.

Mi történik hát a vakmerő utazókkal? Ha éhség és szomj eddig meg nem ölte, elpusztulnak néhány nap múlva a levegő hiánya miatt, hacsak előbb nem végez velük a hideg.

Eközben, ha takarékoskodniok kellett is a gázzal, mindazonáltal a nagy hideg kényszerítette, hogy annak egy részét elhasználják. Végre is világosság nélkül a legrosszabb esetben is el lehettek, de meleg nélkül nem. Szerencsére a Beiset és Begnault-féle készülék meleget is fejlesztett s ez a löveg hőmérsékét kissé emelte s így elviselhetővé vált.

De igen nehéz vala az ablakokon keresztül a megfigyelés. A nedvesség rögtön megfagyott s így azt állandóan súrolniok kellett. Mégis néhány igen fontos tényt konstatáltak.

Ha a holdnak láthatatlan részen légkör van, nem kellene-e a csillag-hullás átcsillamlását meglátniuk? Ha a löveg a légkör rétegein átsiklik, ne volna-e hallható valaminémű zaj a visszhangtól, a vihar zúgásától ; pl. a lavinák robaja, a működésben levő vulkán lármája? És ha valamely tűzhányó villámosat szór ki, ne vehetnék észre élénk fényét annak? Efajta tények, hahogy gondosan és világosan megállapítják, a hold alkatának homályos kérdését, elegendőképpen megvilágíthatták volna. Azért Barbicane és Nicholl, miként a csillagvizsgálók, rendkívüli türelemmel állottak az ablakok előtt és vizsgálódtak.

Ámde mindeddig néma és rideg volt a hold tányéra. Nem felelt arra a sokféle kérdésre, melyekkel ezek a buzgó férfiak hozzá fordultak.

Ez alkalmat adott Mihálynak erre a kézzelfoghatóan jogosult megjegyzésre :

– Ha még egyszer vállalkozunk erre az útra, tanácsos lészen újhold idejét választanunk.

– Valóban, — viszonzá Nicholl, — ez a körülmény kedvezőbb volna. Megengedem, hogy a hold a nap sugaraitól elválasztva, az utazás alkalmával nem volna látható, de legalább a földet teljes megvilágításban láthatnék. Továbbá, ha a holdat megkerüljük, annak láthatatlan részét legalább pompás megvilágításban szemlélhetnek.

– Helyes, Nicholl, — jegyzé meg Mihály. — Mi a te véleményed, Barbicane?

– Az én véleményem, — feleié az elnök komolyan — következő : ha még egyszer megtennők ezt az útat, ugyanabban az időben s éppen olyan föltételek alatt tennők meg. Tegyük föl, hogy czélunkat elértük, nem jobb lenne-e, ha a hold kontinensét fényben látjuk, mint sötét éjbe borult tájakat? Vájjon nem tudnánk-e kedvezőbb körülmények között berendezkedni? Bizonynyal igen. Az ismeretlen felét a holdnak fölfedező kirándulásainkban fölkeresnek. Azért holdtölte éppen alkalmas volt erre az útra. De hát czélt kellett volna érnünk s azért nem kellett volna pályánkról eltérnünk.

– Erre nincs mit felelni, — mondá Ardan Mihály. — Azért mégis elszalasztottuk a kínálkozó alkalmat arra, hogy a holdnak másik felét megláthassuk! Ki tudja, vájjon nem mentek-e többre a többi bolygók lakói, mint a föld tudósai a holdjaikra vonatkozó ismereteikben?

Ardan Mihálynak erre a megjegyzésére könnyen lehetett volna így megfelelni: Az ám, a többi bolygók a közelség miatt könnyebben tanulmányozhatók. A Saturnus, Jupiter, Uranus lakói ha ugyan vannak, könnyebben megtehették, hogy holdjaikkal összeköttetésbe lépjenek. A Jupiter négy holdja 108,260, 172,200, 274,700 és 480,180 lieu távolságban gravitálnak, ámde ezek a távolságok a bolygók középpontjától vannak számítva s ha az ember 17—18,000 lieu hosszú sugarat levonja, láthatjuk, hogy az első hold nincs oly messze a Jupiter fölületétől, mint a hold a föld fölületétől. Sat-umus nyolcz holdja közül négy ha- Bordóképpen közelebb van. Diana 84,600, Thaxys 62,966, Enceladus 84,191 és végül Minnas csak 34,500 lieu távolságra van, Uranus nyolcz holdja közül az első, Ariel, csak 51,520 lieu távolságra van a bolygójától.

E szerint a három égi test felületéről olyan vállalat, a minő a Barbicane elnöké volt, csekélyebb nehézségekbe ütközött volna. Ha tehát ezek lakói a kísérletet megtették, akkor holdjaiknak előttük nem látható részét talán megismerték.² Ámde sohasem hagyták el bolygóikat, tehát nem szárnyalták túl a föld csillagászait.

Eközben haladt a löveg a sötétben kiszámíthatatlan pályáján. Vájjon megváltoztatta-e irányát a hold vonzóerejének vagy valamely égi testnek a hatása alatt? Barbicane nem tudta megmondani. Pedig a löveg helyzetében történt valami változás, a miről Barbicane reggel négy óra felé megbizonyosodott.

Alja a hold felé fordult és függőleges állásba került tengelyéhez mérten. Ez a változás a vonzás hatásának, vagyis a nehézkedésnek következtében állott be. A nehezebb rész a láthatatlan hold tányéra felé hajlott, mintha le akart volna hullani.

Leesik-e valóban? Hát az utasok csakugyan elérik epedve kívánt czéljukat? Nem. Egy egyébiránt meg nem magyarázható ismertető jelnek a megfigyelése elárulta Barbicane előtt, hogy a löveg nem közeledik a holdhoz és hogy egy csaknem középponti görbület alakjában mozogva, helyzetét megváltoztatta.

Ez a jel egy fénysugár volt, melyet Nicholl a hold fekete tányéra által képezett horizont határán vett észre. Ezt a pontot nem lehetett holmi csillaggal összetéveszteni. Vöröses, izzó fényben tündöklő tárgy volt az, mely lasankint nagyobbodott, világos jeléül annak, hogy a löveg közeledett hozzá és nem függőlegesen esett az égi test fölületére.

– Vulkán! Működésben levő vulkán! — kiáltott föl Nichol, — tűzhányó a hold kebelében! Nincs tehát az a világ egészen kihalva.

– Úgy van, tűzhányó hegy az, — viszonzá Barbicane, a ki a jelenséget távcsövön át gondosan vizsgálta. Mi is lehetne egyéb, ha nem tűzhányó hegy.

– De hát akkor levegőre van szükség, hogy az égési folyamat végbemehessen, — mondá Ardan Mihály, — tehát a holdnak ezen a felén van légkör.

– Talán, — jegyzé meg Barbacine, — ámde szükségszerűen nem kell ennek az esetnek lennie. A vulkán, bizonyos részeinek feloldása által teremthet oxigént magának s így a légüres térbe lángokat csaphat fel. Nekem úgy tetszik, hogy az az égés olyan, mintha olyan testek fényerejét tüntetné föl, a melyek tiszta oxigénben égnek el. Azért ne hamarkodjuk el annak a megállapítását, hogy a holdban légkör van.

A tűzhányó hegy a hold láthatatlan részének 54° déli szélessége alatt lehetett. Ámde Barbicane nagy sajnálatára a görbe pálya, melyen a löveg haladott, elvonta őket a tűzhányó további szemléletétől. Nem határozhatta meg pontosabban annak mivoltát. Félórával előbb eltűnt a látás határáról az a fénylő pont. Mégis jelentékeny mozzanat volt a holdismében ennek a pontnak meghatározása. Azt a tényt erősítette meg, hogy abból az égi testből nem fogyott ki minden hő, a hol pedig meleg van, ki merné állítani, hogy a növény- és állatvilág nem állott-e ellen a pusztító hatásoknak ? Ha a föld tudósai tudták volna, hogy ilyen működésben levő vulkán van a holdban, bizonyára számos theoriára adott volna okot arra a kérdésre nézve, hogy lakható-e a hold?

Barbicanet elragadták gondolatai. Tompa álmok rajzották körül a hold titokteljes világáról. Arra törekedett, hogy az eddig megfigyelt tényekből összefüggő egészet alkosson, midőn egy újabb jelenség ridegen visszaszólítá őt a valóságba.

Ez a jelenség több volt, mint kozmikus különösség, fenyegető veszélyt rejtett méhében, melynek végzetes következményei lehettek volna.

Hirtelen az aether közepén, a mélységes sötétségben valami rengeteg nagy tömeget vettek észre. Hasonlított egy holdhoz, de izzófényű, mely a nagy sötétségből bántóan villant elő és csaknem elviselhetetlen vala. Ez a köralakú tömeg úgy elárasztotta fénynyel a löveg belsejét, hogy Barbicane, Nicholl és Ardan Mihály arcza e sugárözöntől sápadttá, ólomszínűvé, kísértetiessé lett, minővé természettudósok állítása szerint az alkoholban felolvadt sótól lesz mesterségesen.

– Ördög és pokol! — kiáltott föl Ardan Mihály, — minő utálatosak vagyunk! Mi történt azzal a boldogtalan holddal?

– Meteor az! — viszonzá Barbicane.

– Meteor, égő meteor a légüres térben!

-— Az.

E tüzes golyó csakugyan meteor volt. Barbicane nem tévedett. De ha ezek a meteorok a földről nézve általában halványabb fényben tűnnek is föl, mint a hold, az aether sötétjében ragy°góan tündökölnek. Ezeknek a bolyongó égi testeknek alkotó része az az anyag, mely képessé teszi arra, hogy izzó fényűekké váljanak, úgy, hogy elégésükhöz nincs levegőre szükségek. Ha e meteorok közül egyik-másik két-három mérföldnyíre is behatol a föld légkörébe, azért mások sokkal nagyobb távolságban futják meg pályájukat, hol már légkör nincsen. Egy ilyen meteor tűnt fel 1844 október 27-dikén 128 lieu magasságban ; egy másik 1841 augusztus 15-dikén 182 lieu magasságban tűnt el. E meteorok némelyike 8—4 kilométer széles, és oly sebesen halad, hogy egy másodpercz alatt 75 kilométernyi úf,at tesz meg,³ még pedig a föld mozgásával ellentétes irányban.

Ez a bolyongó test, mely legalább 100 lieu távolságban hirtelen feltűnt, Barbicane számítása szerint 2000 méter átmérőjű lehetett. Másodperczenkint körülbelül két kilométer gyorsasággal haladt előre, ez perczenkint 30 lieu. Keresztül-

metszé a löveg pályáját s nehány perez múlva találkozniok kellett. A mint közeledett, bámulatosan nőtt a nagysága.

Képzeljük magunkat, ha tudjuk, az utasok helyzetébe. Leírni nem lehet. Bátorságuk, hidegvérük, rettenthetetlenségük daczára némák, mozdulatlanok valának, tagjaik görcsösen összerándultak s átadták magukat a rettenetes megdöbbenésnek. Lövegűk, melynek irányán nem tudtak változtatni, haladt előre, egyenesen neki a tüzes tömegnek, melynek izzó fénye erősebb volt, mint a kemencze tüzet lehelő nyitott szája. Úgy tetszék, hogy tüzes örvényébe rohannak.

Barbicane megragadta két barátjának a kezét s mind hárman félig nyitott szemmel meredtek az izzó fehérfényű meteorra. Hahogy gondolkozó képességük még megvolt ; ha e rettegésnek közepette működött még agyuk: be kellett látniok, hogy elvesztek.

Két perez telt el a meteor megjelenése óta, az aggódásnak kétszáz esztendeje! Úgy látszék, a löveg összeütközik vele, midőn a tűzgolyó, mint egy bomba, szétrobbant, de minden zaj nélkül, minthogy ilyen légüres térben a hang, nem terjedhetett, mert ehhez levegő szükséges.

Nicholl hangosan felkiáltott és két barátjával az ablakhoz rohant.

Minő látvány! Mely toll volna elég erős, minő ecset kellene ahhoz, hogy ennek a színjátéknak méltó festője legyen? Hasonlított egy tűzhányó kráterhez, szikraokádó rettenetes tűzvészhez. Ezer fényt árasztó rom sugározta be ttizével a tért ; mindenféle nagyságban és színben csapkodtak össze-vissza. Miként egy mesterséges tűzijátéknál, lövelt ki a sárgás, sárga, vörös, zöld, barna fényoszlop, koszorúba fonódva. Az iszonyú nagy tömegből nem maradt meg épen semmi egyéb, mint azok a szerteszét szakadó darabok, melyek újabb csillagokká tördelőzték széjjel ; villogott az egyik, mint a kard pengéje, a másikat fehéres felhő vette körül, kozmikus porból képződött ragyogó sávokat vonva a háttérben.

Ezek az izzó darabok keresztül-kasul röpültek, egyik-másik leki röpült a lövegnek, úgy hogy a heves csapódás következtében egyik ablak meghasadt. Úgy tűnt fel a löveg, mintha gránát szilánkok között haladna tovább, melyek közül a legkisebbik is összezúzhatta volna.

A fény, melylyel az aether telítve volt, páratlan erővel áradt szerte, mert az asteroidák minden irányban elterjesztették. Egy pillanatban olyan élénk volt ez a fény, hogy Mihály odahúzta társait az ablakhoz és felkiáltott:

– A láthatatlan holdat végre láthatjuk.

És mind a hárman látták a holdnak megvilágított tányérát nehány másodperczig, a melyet sohasem látott még emberi szem.

Mit is tudhattak volna ebben a föl nem becsülhető távolságban meghatározni? Egy-két hosszú sávot, mely keresztülszelte a tányérát, valóságos felhők, melyek igen csekély légkörben képződtek, melyekből nemcsak a hegyek mind, hanem a csekélyebb jelentőségű halmok is kiemelkedtek, a circusok, a szirthasadékokkal teljes kráterek szeszélyes rendben, éppen úgy, mint a holdnak látható felén. Továbbá megmérhetetlen síkságok, nem kiszáradt síkságok, hanem valóságos tengerek, széles kiterjedésű óceánok, melyeknek tükrén az űrben levő tűznek egész varázsa visszatükröződött. Végül a holdon levő kontinenseknek felületén rengeteg nagy sötét tömegek, mint nagy erdőségek, egy-egy villám czikkázásánál pillanatra feltűntek.

Csalódás volt-e, káprázata a szemnek, optikai szemfényvesztés? Tulajdoníthattak-e e felületes szemléletnek tudományos jelentőséget? Alkothattak-e véleményt arról, hogy a holdnak láthatatlan fele lakható?

Eközben a világűr villanásszerű tüneménye lassankint gyöngébb lett ; esetleges fénye csökkent. Az asteroidák különféle irányban eltűntek, a nagy távolságban kialudtak. Ismét sötét lön az aether, mint rendesen, s az imént megpillantott hold tányéra beletemetkezett az áthatolhatatlan éjszakába.