BEFEJEZÉS

Mire való lenne aprólékosan kitérni azokra a szenvedésekre, amelyek szüntelenül sújtották az expedíció életben maradt tagjait. Még ők maguk sem voltak képesek soha részletesen visszaemlékezni a legénység maradványainak borzalmas felfedezését követő hét eseményeire.

De szeptember 9-én, a végső erőfeszítés csodájaként valahogy mégiscsak a Horsburg-foknál, Észak-Devon végpontjánál találták magukat.

Haldokoltak az éhségtől. Két nap óta egy falatot sem ettek, az utolsó eszkimókutyájuk húsa volt a végső táplálékuk. Bell nem bírta tovább vonszolni magát, és az öreg Johnson úgy érezte, hogy itt a vég.

A Baffin-tenger partján voltak, vagyis most már az Európa felé vezető úton.

A parttól hárommérföldnyire zajosan csapkodta a jégmező éles gerinceit a tengerár.

Vajon hány napig kell még várni, hogy arra járjon véletlenül egy bálnavadászhajó?...

De az ég megkönyörült a szerencsétleneken, mert másnap Altamont minden kétséget kizáróan vitorlát pillantott meg a látóhatáron.

Tudjuk, mily aggodalom kíséri az ilyen hajó megjelenését, s mily félelem, hogy ne legyen hiú a remény! Úgy tűnik, hogy hol közeledik, hol távolodik a hajó. A remény és kétség rémséges váltakozása ez, s gyakran, mikor a hajótöröttek már-már azt hiszik, hogy megmenekültek, távolodik a megpillantott vitorla, s eltűnik a látóhatáron.

A doktor és társai mind e megpróbáltatásokon keresztülmentek; egymást cipelve, tuszkolva érkeztek a jégmező nyugati határához, s azt kellett látniuk, hogy lassanként eltűnik a hajó anélkül, hogy a rajta levők észrevették volna őket. Kiáltoztak, de hasztalan!

Ekkor a doktornak egy végső ötletet adott az a leleményes lángesze, amely addig is oly sokat segített rajtuk.

Egy jégtábla, amelyet arra sodort a tengerár, nekiütközött a jégmezőnek.

– Jégtábla! - mutatott rá eltűnődve a doktor.

Társai nem értették, mire gondol.

– Szálljunk fel rá! Gyerünk! - kiáltott a doktor.

Most már világosság gyúlt a többiek agyában is.

– Ó, Clawbonny úr! Clawbonny úr! - dadogta Johnson, s kezet csókolt a doktornak.

Bell, Altamont segítségével odacammogott a szánhoz, a jármű egyik oldalrúdját kötelekkel árbocként erősítették a jégtáblába, a sátorponyvát szétszakították, s üggyel-bajjal vitorlafélét tákoltak össze belőle. Kedvező szél fújt, a szerencsétlen, elhagyott emberek ráugrottak a törékeny jégtutajra, s kihajóztak a nyílt tengerre.

Két óra múlva, hallatlan erőfeszítések után a Forward megmaradt utolsó embereit felvették a Davis-tengerszoros felé tartó Hans Christian nevű dán bálnavadászhajóra.

A kapitány jó szívvel fogadta ezeket a kísérteteket, akiknek már nem is volt emberi formájuk; szenvedéseik láttán megértette, mi történt velük, a legnagyobb gondossággal ápolta őket, és sikerült is megmentenie életüket.

Tíz nap múlva Clawbonny, Johnson, Bell, Altamont és Hatteras kapitány Dániában kötöttek ki; gőzhajó szállította őket Kielbe, onnan Altonán és Hamburgon át jutottak el Londonba, ahová hosszan tartó viszontagságaik után némileg magukhoz térve, október 13-án érkeztek meg.

A doktornak az volt az első dolga, hogy megkérje a londoni Földrajztudományi Társaságot, kegyeskedjék meghallgatni egy közlését; a Társaság október 15-i ülésére kapott meghívást.

El lehet képzelni e tudós gyülekezet meglepetését s lelkes hurrákiáltásait, amikor a Hatteras-okmányt felolvasták.

Ez a maga nemében egyedülálló utazás, amelyre nincs példa a történelem évkönyveiben, összegezte valamennyi azelőtti sarkvidéki felfedezést, egyesítette a Parryk, a Rossok, a Franklinok, a Mac Clure-ok expedícióit, kiegészítette a századik és száztizenötödik délkör közötti északi sarkvidéki területek térképét, s végül a földgömbnek eleddig elérhetetlen pontjáig, magáig az Északi-sarkig vezetett.

Soha, sohasem hökkentette még meg ilyen váratlan hír Angliát!

Az angolok nagyon lelkesednek az ilyen nagy földrajzi cselekedetekért; a lordtól kezdve a „cockney”-ig,¹ a nagykereskedőtől a kikötőmunkásig ilyenkor mindenki meghatódik, s egyben büszkének is érzi magát.

A felfedezés híre a távíróhuzalokon át villámgyorsan repült szét az Egyesült Királyságban; az újságok cikkeik élén közölték a mártír Hatteras nevét, és egész Anglia csak úgy remegett a büszkeségtől.

A doktort és társait ünnepelték, s a lordkancellár Őfelségének is bemutatta őket az ünnepélyes audiencián.

A kormány megerősítette a Királynő szigete, az Északi-sarkon a vulkánnak a kapitány adta Hatteras-hegy és az Új-Amerika kikötőjének adott Altamont-Harbour neveket.

Altamont nem vált meg azoktól, akik nyomorúságban s dicsőségben társai voltak s barátai lettek; követte a doktort és Johnsont Liverpoolba, ahol nagy örömmel üdvözölték őket, mert azt hitték, hogy már réges-rég elpusztultak, s valahol az örök jég a temetőjük.

De ezt a dicsőséget dr. Clawbonny szüntelenül áthárította arra, aki mindnyájuk közül leginkább rászolgált. „Az angolok és az Északi-sark” című útinaplójában, amely a következő évben a Királyi Földrajztudományi Társaság kiadásában jelent meg, a legnagyobb sarkutazókhoz hasonlította John Hatterast, azokhoz a vakmerő férfiakhoz, akik teljesen feláldozzák magukat a tudomány haladásáért.

Ezalatt a csodálni való szenvedélynek ez a szomorú áldozata békén éldegélt Liverpool közelében, a Sten-Cottage-i elmegyógyintézetben, ahol maga a doktor, az ő jó barátja helyezte el. Csendes őrült volt, nem beszélt, s nem is értett meg többé semmit, úgy látszott, az eszével együtt szava is elveszett. Már csak egyetlen érzés fűzte a külső világhoz, ragaszkodása Dukhoz, „akitől” nem akarták elszakítani.

Ez a betegség, „a Sark-őrület”, nyugodtan folyt le, és semmi különös kórjelenséggel nem járt. Egy szép napon dr. Clawbonny meglátogatta a szegény beteget, s meglepődött furcsa viselkedésén.

Egy idő óta Hatteras kapitány az ő hűséges s rá szelíd szomorúsággal tekintő kutyája kíséretében mindennap több órás sétára indult; de sétája mindig, változatlanul egy meghatározott vonalon, s a Sten-Cottage egy bizonyos fasorának irányában vezetett. Mikor a kapitány a fasor végére ért, rák módjára, hátrafelé lépkedve jött vissza. S ha megállította valaki, ujjával az égnek egy pontjára mutatott, s ha valaki arra akarta késztetni, hogy forduljon meg, s úgy haladjon tovább, nagyon megharagudott, s Duk, osztozkodván dühében, bőszen csaholni kezdett.

A doktor figyelmesen szemlélte ezt a furcsa mániát, s csakhamar megértette ezt a különös csökönyösséget; kitalálta, miért sétál mindig ugyanabban az irányban Hatteras, úgyszólván valami delejes erő hatása alatt.

John Hatteras kapitány változatlanul mindig Észak felé haladt.

-&-