ALTAMONT BOSSZÚJA

Másnap a doktor és két társa teljes nyugalomban töltött éjszaka után ébredt. Nem volt nagy a hideg, csak hajnal felé egy kicsit csípős; de jól betakaróztak, s mélyen aludtak a békés állatok őrizete alatt.

Minthogy továbbra is szép maradt az idő, úgy határoztak, hogy még egy napot rászánnak a vidék felkutatására s a pézsmaökrök hajszolására. Mégiscsak lehetőséget kellett adni Altamontnak egy kis vadászásra, s így kimondták, hogy legyenek bár azok az ökrök a világ legszelídebb állatai, akkor is joga van lőnie belőlük az amerikainak. Egyébként a pézsmaökör húsa, bár erősen pézsmaszagú, ízletes táplálék, és a vadászok már előre örültek, hogy hazavihetnek a Gondviselés-erődbe néhány darabot ebből a friss és tápláló húsból.

A délelőtt első óráiban semmi különöset nem láttak; északkelet felé a táj arculata változni kezdett; az emelkedései, a hegyvidék első domborulatai, másfajta talajra vallottak. Ez az Új-Amerika, ha nem is volt szárazföld, legalábbis jókora sziget lehetett. Egyébként nem volt szó arról, hogy a területnek ezt a pontját földrajzi szempontból megvizsgálják.

Duk messzire előreszaladt, s csakhamar egy pézsmaökör-csorda nyomai előtt torpant meg. A kutya rendkívüli gyorsasággal iramodott neki, s nemsokára el is tűnt a vadászok szeme elől.

Most már a tisztán, élesen hallható csaholás vezérelte a vadászokat: az ugatás hevességéből tudták, hogy a hű állat végre felverte az olyannyira áhított vadat.

Nekiindultak hát, s másfél órai menetelés után ott álltak a két, elég szépen fejlett s valóban félelmetes állat mögött. A különös négylábúakat nyilván meglepte Duk támadása, anélkül, hogy egyébként megijedtek volna; békén legelgették az olvadó hó alatti talajt bársonyként borító rózsaszín mohafélét. A doktor könnyen felismerte őket középszerű termetükről, nagyon széles és tőben a homlokhoz simuló szarvukról, a pofának furcsa hiányáról, a juhhoz hasonló kacskaringós fejszőrdíszükről s egészen kurta farkukról; testi szerkezetüknek e formája alapján adták nekik a természettudósok az „ovibos” nevet, amely összetett szó arra a kétféle természetű állatra utal, amelyhez hasonlítanak. Bozontos, hosszú, vastag szőrzettel elegyes finom, barna, selyemszőrű gyapjú a bundájuk.

Mikor a két állat megpillantotta a vadászokat, nyomban futásnak eredt, s azok futva vették őket üldözőbe.

De nehéz volt utolérni őket olyan vadászoknak, akiknek félórai futás után elfogyott a lélegzetük. Hatteras és társai megállottak.

– Az ördögbe is! - zihált Altamont.

– Ördög! Ez a helyes szó - felelt a doktor, mihelyt némi lélegzethez jutott. - Én ezennel odaajándékozom önnek ezeket a kérődzőket, az amerikaiak számára; úgy látszik, nem valami kedvező véleménnyel vannak az ön honfitársai felől.

– Ez is csak azt bizonyítja, hogy mi jó vadászok vagyunk - felelt Altamont.

Eközben a pézsmaökrök, látván, hogy nem üldözik őket, úgy álltak ott, mintha meglepődtek volna. Nyilvánvaló volt, hogy okosabb, ha üldözés helyett bekerítik az állatokat. Az a fennsík, ahol most tartózkodtak, alkalmas volt erre a műveletre. A vadászok otthagyták Dukot, hadd hajkurássza az állatokat, s úgy ereszkedtek le a szomszédos vízmosáson, hogy megkerüljék a fennsíkot. Altamont meg a doktor a fennsík egyik végén bújt meg, egy kiálló szikla mögött, míg Hatteras a másik végén váratlanul kapaszkodott fel, hogy onnan rájuk hajtsa az állatokat.

Fél óra alatt mindenki őrhelyén volt.

– Ezúttal nem ellenzi, hogy puskalövéssel fogadjuk ezeket a négylábúakat? - kérdezte Altamont.

– Nem! Ez kemény harc lesz - felelte a doktor, aki szelíd természete ellenére lelkében vadászember volt.

Így beszélgettek, mikor egyszer csak azt látják, hogy megindultak ám a pézsmaökrök! Duk ott a nyomukban, s távolabb Hatteras ordítozva hajtja őket a doktor és az amerikai felé, aki máris elébe ugrott a pompás vadnak.

Az ökrök legott megtorpantak, s nyilván azért, mert az egy szál ellenfelet kevésbé félelmetesnek találták, visszafordultak Hatteras felé. A kapitány terpeszállásban várta őket, célba vette a két ökör közül a közelebbit, s tüzelt; de bár golyója homloka közepén találta az állatot, ezzel még csak nem is állította meg útjában. Hatteras második lövésének csak annyi hatása volt, hogy feldühítette az állatokat; rávetették magukat a lefegyverzett vadászra, s pillanat alatt földre teperték.

– Vége! - kiáltott fel a doktor.

Abban a pillanatban, amikor Clawbonny ilyen kétségbeesetten kiáltott fel, Altamont elindult, hogy Hatteras segítségére siessen; de közben önmagával s előítéleteivel küszködve megállt.

– Nem! - kiáltott fel. - Ez gyávaság lenne!

S Clawbonnyval a küzdelem színhelyére rohant.

Habozása fél másodpercig sem tartott.

De ha a doktor látta, mi ment végbe az amerikai lelkében, Hatteras meg is értette; ő, aki inkább hagyta volna magát megölni, mintsem hogy ellenfele közbelépéséért könyörögjön. De jóformán még végig sem gondolhatta ezt, máris ott állt mellette Altamont.

Hatteras a földön, hanyatt fekve próbálta kivédeni a két állat döféseit, s elkerülni a dühödten tipró patákat, de ez a reménytelen küzdelem nem tarthatott soká.

Az őrjöngő állatok menthetetlenül darabokra szaggatták, tiporták volna; ekkor két puskalövés dördült el; Hatteras úgy érezte, hogy fejét súrolták a golyók.

– Rajta! - ordította Altamont, s messze hajítva magától töltetlen fegyverét, nekirohant a tajtékzó állatoknak.

Az egyik ökröt szívén találta volt a golyó, s holtan rogyott össze; de a másik, tombolása tetőpontján éppen fel akarta hasítani a szerencsétlen kapitány gyomrát, amikor Altamont, szembefordulva vele, egyik kezével hókését döfte az állat nyitott, nyálcsurgató állkapcsai közé, s a másikkal szörnyű fejszecsapást zúdított rá, s szétzúzta a koponyáját.

Mindez csodálatos gyorsasággal ment végbe, egy szemvillanásnyi idő alatt. A második ökör térde megrogyott, s az állat holtan esett össze.

– Hurrá! Hurrá! - kiáltott fel Clawbonny.

Hatteras megmenekült.

Most hát annak az embernek köszönhette életét, akit a világon legjobban gyűlölt! Vajon mi játszódott le a lelkében abban a pillanatban? Miféle benső emberi ösztön volt az, amelynek engedelmeskednie kellett?

Íme, az emberi szív egyik titka, amelyet nem lehet megfejteni. Akárhogyan volt is, Hatteras habozás nélkül odalépett vetélytársához, s komor hangon így szólt hozzá:

– Ön megmentette az életemet, Altamont.

– Ön pedig megmentette az enyémet - felelt az amerikai.

Pillanatnyi csend támadt, majd Altamont hozzátette:

– Kvittek vagyunk, Hatteras.

– Nem, Altamont - felelte a kapitány -, mert amikor a doktor kihúzta önt jégsírjából, én nem tudtam, hogy ön kicsoda, de ön tudván tudta, hogy én ki vagyok, s mégis kockáztatta az életét, hogy az enyémet megmentse.

– Ej! Ön végtére is embertársam! - felelt Altamont. - S bármint legyen is, egy amerikai nem gyáva!

– De nem ám! - kiáltott fel a doktor. - Igazi férfi! Akárcsak ön, Hatteras!

– És éppúgy osztozik majd a ránk váró dicsőségben, mint én!

– Az Északi-sark felfedezésének dicsőségében - mondta Altamont.

– Abban! - felelt ünnepélyes hanglejtéssel a kapitány.

– Tehát kitaláltam! - kiáltott fel az amerikai. - Ön hát ezt a vakmerő tervet agyalta ki! Elszánta magát, hogy megkísérli elérni ezt a hozzáférhetetlen pontot! Nahát, ez gyönyörű! Én magam mondom ezt önnek, ez nagyszerű dolog!

– De ön - szegezte neki gyorsan a kérdést Hatteras -, ön nem az északi-sarki útnak vágott neki, úgy, mint mi?

Altamont habozott. Nem válaszolt rögtön.

– Nos? - kérdezte a doktor is.

– Nos hát: nem! - kiáltott fel az amerikai. - Nem! Előbb jön az igazság, s csak azután az önérzet! Nem! Énbennem nem fogamzott meg az a nagy gondolat, amely önöket idáig sodorta. Én azon voltam, hogy hajómmal átkeljek az Északnyugati átjárón, ennyi az egész!

– Altamont - mondta megindultan Hatteras, s kezet nyújtott az amerikainak -, osztozkodjék hát maga is a dicsőségünkben, s tartson velünk utunkon, az Északi-sark felfedezésére!

S most őszintén, becsületesen kezet szorított, s melegen megölelte egymást a két férfi.

Mikor hátrafordultak, látták, hogy a doktor sír.

– Ó, barátaim - mondta szemét törölgetve a doktor -, el sem fér szívemben az öröm, amelyet szereztek nekem! Ó, kedves társaim, önök feláldozták nyomorult nacionalizmusukat, azért, hogy együtt szálljanak síkra a közös sikerért! Azt mondták önmaguknak, hogy Angliának és Amerikának mindehhez semmi köze, és hogy szeretnünk kell egymást, ha szembe akarunk szállni expedíciónk veszedelmeivel! Ha az Északi-sarkot elérték, mit számít az, hogy ki fedezte fel! Mire való így lealacsonyodni s hetvenkedni, hogy amerikai vagyok vagy angol vagyok, mikor azzal dicsekedhetem, hogy ember vagyok!

A jó doktor magához ölelte a kibékült ellenségeket; nem bírt az örömével; s a két új barát úgy érezte, hogy ennek az érdemes férfiúnak barátsága még közelebb hozta őket egymáshoz. Clawbonny beszélt, beszélt, feltartóztathatatlanul, a versengés hívságáról, a vetélkedés esztelenségéről s arról az egyetértésről, amelyre oly nagy szükségük van a hazájuktól távol, önmagukra utalt embereknek. Minden szava, minden könnye, minden gyöngédsége szívének legmélyéről fakadt.

De, miután még vagy hússzor megölelte Hatterast és Altamontot, végül mégiscsak lecsillapodott.

– És most munkára! Munkára fel! - kiáltotta. - S mivelhogy én mint vadász csődöt mondtam, lássuk hasznát más tehetségemnek.

S azzal hozzálátott a pézsmaökör - miként ő nevezte: „a kibékülés ökre” - feldarabolásához, de oly ügyesen, hogy munkája valami kényes boncolást végző sebészéhez volt hasonlatos.

Két társa mosolyogva nézte. Az ügyes trancsírozó sebész néhány perc alatt vagy százfontnyi étvágygerjesztő húsdarabot vágott ki az állatból; három részre osztotta a húst, mindenki felrakodott egy-egy csomót, s elindultak a Gondviselés-erőd felé.

Este tíz órakor a nap ferde sugarai alatt haladó vadásztársaság elérte a Doktor-lakot, ahol Johnson és Bell jó vacsorát készített számukra.

De mielőtt még asztalhoz ültek volna, a doktor rámutatott két vadászcimborájára, s diadalmas hangon így kiáltott:

– Öreg Johnsonom, én egy angolt meg egy amerikait vittem magammal, ugye?

– Igen, Clawbonny úr - felelte a főmatróz.

– Nos, két testvért hoztam vissza.

A tengerészek örömmel szorítottak kezet Altamonttal. A doktor elbeszélte nekik, mit tett az amerikai kapitány az angol kapitányért, és ezen az éjszakán a jégházacska öt tökéletesen boldog embernek nyújtott menedéket.