A PORPOISE

Március 24-e nagy ünnepnap: virágvasárnap. Ezen a napon Európa falvait és városait virág és zöld lomb borítja el, harangok szava száll, s a virágok édes illata tölti be a levegőt.

De mily szomorú is ez a nap itt, ebben a kietlen jégvilágban! Halálos csönd! Zordonan zúgva sziszeg a szél. Sehol egy fűszál, még csak egy száraz levél se, sehol!

És ez a vasárnap mégiscsak örömünnep volt a mi sarkutazóinknak, mert végre rátaláltak azokra a készletekre, amelyek nélkül rövidesen éhen haltak volna.

Meggyorsították lépteiket, a kutyák is buzgóbban húztak, Duk örvendezve csaholt, és a csapat nemsokára odaérkezett az amerikai hajóhoz.

A Porpoise-t teljesen betemette a hó. Semmi sem látszott belőle, se az árbocai, se a vitorlafája, se a kötélzete. Egész felszerelését tönkretette a hajótörés. A hajó egy sziklaágyba ékelődött be, amelyből semmi sem látszott, amikor ráfutott. Az összeütközés ereje oldalára döntötte a Porpoise-t. A hajó vízvonal alatti része felszakadva tátongott. A Porpoise lakhatatlannak látszott.

Annak látszott, s az is volt, ezt a kapitány, a doktor és Johnson is megállapította, amikor nagy nehezen behatoltak a hajó belsejébe. Több mint tizenöt lábnyi jeget kellett eltávolítaniuk, hogy a nagy fedélzeti nyílás deszkázatához hozzáférhessenek. De általános volt az öröm, mikor megállapították, hogy - bár a jégmezőn számtalan állati lábnyomot vettek észre - az állatok megkímélték a becses élelmiszerkészletet.

– Ha tüzelőnk és élelmünk van is elég - mondta Johnson -, de én ezt a hajótestet nem találom lakhatónak.

– Nos hát akkor hókunyhót kell építenünk - felelte Hatteras -, és a lehető legjobban berendezkednünk a szárazföldön.

– Ez kétségtelen - vette át a szót a doktor. - De ne siessük el, s csináljuk jól a dolgunkat. Szükség esetén ideiglenesen a hajón is meghúzódhatunk, s azalatt majd felépítünk egy erős házikót, ahol nyugton leszünk a hidegtől is meg az állatoktól is. Vállalom, hogy én leszek az építészmérnök, s majd megnézhetik a munkámat!

– Én nem is vonom kétségbe a tehetségét, Clawbonny úr - felelt Johnson. - Rendezkedjünk be itt, ahogyan csak tudunk, és leltározzuk fel a hajó rakományát. Sajnos, én nem látok itt se dereglyét, se csónakot, és ezek a roncsok nagyon rossz állapotban vannak ahhoz, hogy új hajót építhessünk belőlük.

– Ki tudja - felelt a doktor. - Ha ráér az ember, s tud gondolkozni, sok mindent meg lehet csinálni. Most nem hajózásról van szó, hanem arról, hogy állandó lakhelyet létesítsünk. Tehát azt javasolom, hogy egyelőre ne foglalkozzunk más tervekkel, hanem végezzük sorján a dolgunkat.

– Bölcs beszéd - felelte Hatteras. - Kezdjük azzal, ami a legsürgősebb.

A három utas elhagyta a hajót, visszatértek a szánhoz, s közölték terveiket Bell-lel meg az amerikaival. Bell azt felelte, hogy ő máris kész a munkára. Az amerikai, amikor meghallotta, hogy semmihez sem lehet kezdeni a hajójával, csak megrázta a fejét. Minthogy azonban hiábavaló lett volna most ezen vitatkozni, elfogadták azt az indítványt, hogy egyelőre a Porpoise lesz a szállásuk, aztán majd egy jókora lakóházat építenek a parton.

Délután négy órára az öt utas úgy-ahogy berendezkedett az alsó fedélzeten. Hosszú fenyőrudakból és holmi árbocmaradványokból Bell csaknem sima padlózatot tákolt össze, erre rakták le a fekhelyeket, amelyek ugyan kőkeményre fagytak, de majd fölengednek, ha begyújtanak a kályhába. Altamont a doktorra támaszkodva nagyobb nehézség nélkül csoszogott el a számára fenntartott sarokig. Mikor hajójára tette a lábát, boldogan felsóhajtott, s ezt a főmatróz nem tekintette valami jó jelnek.

– Otthon érzi itt magát - gondolta az öreg tengerész -; úgy tesz, mintha mi csak meghívott vendégei volnánk!

A nap hátralevő óráit a pihenésnek szentelték. Nyugati szél kezdett fújni, s ez időváltozással fenyegetett. Az odakünn elhelyezett hőmérő -32°-ot mutatott.

Mindent egybevetve, a Porpoise a hideg sarkpontján túl feküdt, s bár északabbra, de aránylag mégis kevésbé jeges északi szélesség alatt.

Azzal fejezték be a napot, hogy elköltötték, ami a medvehúsból még megmaradt, s ezt a hajókamrában talált kétszersülttel és teával egészítették ki. De most aztán győzött a fáradtság, s nemsokára mindnyájan az igazak álmát aludták.

Reggel Hatteras és társai kissé későn ébredtek. Most már más terveket forgattak a fejükben. Már nem kellett aggódni amiatt, hogy mit esznek holnap. Csak arra gondoltak hát, hogy minél kényelmesebben rendezkedjenek be. A hajótöröttek úgy tekintették magukat, mintha rendeltetési helyükre érkezett hadoszlopok lennének, s az út szenvedéseit feledve, csak arra gondoltak, hogy elviselhető jövendőt teremtsenek maguknak.

– Hű, de jó, hogy nem kell kérdezni, hol pihenünk le este, s mit eszünk holnap! - kiáltott fel a doktor, és kitárta karját.

– Kezdjük a leltár felvételével - felelt erre Johnson.

A Porpoise-t tervezett messzi útjára tökéletesen szerelték fel, s látták el élelemmel annak idején.

A leltározás az alábbi élelmiszer-mennyiségeket állapította meg: hatezer-százötven font liszt, zsír, pudinghoz való mazsola; kétezer font marha- és sózott disznóhús; ezerhatszáz font pemmican, hétszáz font cukor s ugyanannyi csokoládé; másfél láda, kilencvenhat font súlyú tea; ötszáz font rizs, több hordó gyümölcs- és főzelékkonzerv; bőséges citromlékészlet, cochlariamag, sóska, zsázsa; háromszáz gallon rum és pálinka. A lőporkamrában nagy mennyiségű lőpor, golyó és ólom volt felhalmozva. Szén és fa is bőségesen volt raktáron. A doktor óvatosan vette kézbe a fizikai és hajózási műszereket, sőt egy Bunsen-féle szárazelemre is bukkant, amit azért raktároztak volt be, hogy villamossági kísérleteket végezhessenek.

Egyszóval a mindenfajta felszerelés és élelem öt embernek két évre volt elegendő, ha teljes adagokat számítunk. Sem az éhhaláltól, sem a fagyhaláltól nem kellett félni többé.

– Most hát, hogy létfenntartásunk biztosítva van, mi sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy tovább menjünk északnak, egészen a Sarkig - jelentette ki a doktor.

Hatteras felrezzent a szóra.

– A Sarkig! - visszhangozta.

– Kétségkívül - folytatta a doktor. - A nyári hónapokban semmi akadálya annak, hogy a szárazföldön előre nyomulhassunk, egy kutatóútra.

– Igen, a szárazföldön át! De a tengereken át hogyan?

– Nem lehetne a Porpoise deszkáiból valami bárkát összeácsolni?

– Persze egy amerikai bárkát! - felelt megvetően Hatteras. - És ez az amerikai lenne a parancsnoka!

A doktor megértette a kapitány ellenszenvét, s úgy vélte, hogy nem szükséges tovább feszegetni ezt a kérdést. Másra terelte hát a beszélgetést.

– Most, hogy az ellátást illetően már tudjuk, mihez tartsuk magunkat - folytatta -, raktárhelyiségeket kell építenünk az élelmiszer elhelyezésére, s egy lakóházat, magunknak. Építőanyag van elég, s nagyon kényelmesen berendezkedhetünk. Remélem, Bell - fordult most a hajóácshoz a doktor -, hogy maga majd remekel a munkában, barátom; egyébként én is adhatok néhány jó tanácsot.

– Én készen állok a munkára, Clawbonny úr - felelt Bell. - Akkor se jönnék zavarba, ha ezekből a jégtömbökből akár egy egész várost, házsorokat, utcákat kéne építenem, ha egyszer szükség volna rá.

– Á, dehogyis kell nekünk annyi. Vegyünk példát a Hudson-öböl Társulat tisztviselőitől. Azok azért építenek erődítményeket, hogy nyugtuk legyen az állatoktól meg az indiánoktól. Nekünk se kell több; sáncoljuk el magunkat, ahogy csak tőlünk telik. Egyik oldalon a lakóház, a másikon a raktárak, s valami középsáncféle meg két bástya, fedezékül. Majd ebből az alkalomból igyekszem visszaemlékezni tábortani ismereteimre.

– Hitemre, Clawbonny úr - lelkesedett Johnson - egy percig sem kételkedtem abban, hogy az ön irányításával valami szépet alkotunk!

– Nos hát, barátaim, legelőbb is a megfelelő helyet kell kiválasztanunk; a jó építészmérnöknek mindenekelőtt a tereppel kell megismerkednie. Velem jön, Hatteras?

– Megbízom önben, doktor - felelte a kapitány. - Csak menjen. Addig én majd végignézek a parton.

Altamont még túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy részt vegyen a munkában, így hát őt a hajón hagyták, s az angolok kimentek a szárazföldre.

Ködös idő volt; délben -23°-on állt ugyan a hőmérő, de szélcsend lévén, elviselhető volt a hideg.

Innen a partról nézve, nyugatra, ameddig csak a szem elláthatott, végtelen, befagyott tenger terült el; ezt a tengert keletre kerek, mély, öbölszerű torkolatokkal megszakított, s befelé hirtelen kétszáz yardra emelkedő part szegélyezte. Így a part tágas öblöt alkotott, teletűzdelve azokkal a veszedelmes sziklákkal, amelyek egyikén a Porpoise hajótörést szenvedett. Távolabb a szárazföldön hegység emelkedett, a doktor mintegy ötszáz ölre becsülte a magasságát. Észak felé hegyfok látszott, lankái a tengerig nyúltak. A parttól hárommérföldnyire közepes nagyságú sziget, jobban mondva szigetecske emelkedett ki a jégmezőből. Nem lett volna nehéz megközelíteni ezt a biztos horgonyzási lehetőséget és menedéket nyújtó kikötőt. Egy jól hozzáférhető külön kis kikötő is volt a part egy bevágásában, ha ugyan az olvadás valaha is mentesíti a jégtől az északsarki óceánnak ezt a részét. Azonban - legalábbis Belcher és Penny beszámolói szerint - a nyári hónapokban ennek az egész tengernek szabadnak kell lennie.

A lejtő derekán kör alakú, mintegy kétszáz láb átmérőjű fennsíkot látott a doktor. A fennsík az öböl három oldalát foglalta el; a negyedik oldalt egyenesen égnek meredő, húsz öl magas sziklafal zárta el. Ide csak a jégbe vágott lépcsőfokokon lehetett felkapaszkodni. Ez a hely alkalmasnak látszott arra, hogy itt szilárd épületet emeljenek, s azt könnyűszerrel erődítménnyé is ki lehetett építeni; a természet kezükre járt itt, csak ki kellett használniuk a hely fekvésének előnyeit.

A doktor, Bell és Johnson úgy jutottak fel a fennsíkra, hogy fejszéjükkel vágták maguk előtt a lépcsőfokokat a jégbe. A fennsík felülete tökéletesen sima volt. A doktor, miután kijelentette, hogy a hely kiválóan alkalmas az építkezésre, úgy határozott, hogy el kell távolítaniuk a talajt borító tíz láb vastag, jéggé fagyott hóréteget, mert a lakóházat és a raktárakat szilárd talajra kell építeni.

Hétfőn, kedden és szerdán szakadatlanul dolgoztak. Végre leértek a talajig; rendkívül kemény, tömör gránit volt ez, lepattogzott gerincei olyan élesek, mint az üvegszilánk, de még gránitot és nagy földpátkristályokat is tartalmazott; csak úgy szikrázott, s visszapattant róla a csákány.

A doktor most már megadta a hókunyhó méreteit és tervét; negyven láb hosszú, húsz láb széles s tíz láb magas legyen; a beosztás: három helyiség - egy társalgó, egy hálószoba és egy konyha. Többre nem is volt szükség. Balra tervezték a konyhát, jobbra a hálószobát s középütt a társalgót.

Öt napig tartott a szorgos munka. Építőanyagban nem volt hiány. A jégfalakat elég vastagra méretezték ahhoz, hogy az olvadásnak ellenállhassanak, mert nem lehetett megkockáztatni, hogy akár nyáron is fedél nélkül maradjanak.

Amint a ház emelkedett, kezdett kialakulni takaros formája; négy homlokzati ablaka volt, két ablaka a társalgónak, egy a konyhának s egy másik a hálószobának. Az ablaküveget eszkimó módra készített remek jégtáblák helyettesítették; ez olyan kellemes, tompított világosságot adott, mint a tejüvegablak.

A társalgó előtt, a két ablak között hosszú, fedett úthoz hasonló folyosó húzódott, ezen át lehetett bemenni a házba; a Porpoise egyik kabinjának erős ajtaja légmentesen zárta el ezt a folyosót. Mikor a ház elkészült, a doktor elragadtatva nézte művét. Hát azt bizony nehezen lehetett volna megállapítani, hogy milyen építkezési stílust képviselt ez a ház, jóllehet az építész az Angliában annyira elterjedt szász-gótikus stílus képviselőjének vallotta magát. De nem is a stílus volt itt a fontos, hanem az, hogy a ház megálljon a lábán; a doktor hát beérte azzal, hogy vaskos, a zömök, román stílusú oszlopokhoz hasonlatos támasztópillérekkel erősítse meg a homlokzati részt.

A meredek lejtésű tetőzet a gránitfalra támaszkodott. Ez egyben a füstöt kivezető kályhacsövek támaszául is szolgált.

Mikor a nagy építőmunkával elkészültek, a belső berendezésre került a sor. A szobába becipelték a Porpoise fekvőhelyeit. Ezeket kör alakban helyezték el egy nagy kályha körül. A padokat, székeket, foteleket, asztalokat, szekrényeket is elhelyezték az ebédlőnek is használt társalgóban. Végül a konyhába kerültek a hajó tűzhelyei és különféle főzőedényei. A padlón kiterített vitorlák szolgáltak szőnyegül és a belső helyiségek ajtónyílásának elfüggönyözésére is, mert ezeket a helyiségeket nem lehetett egymástól másként elkülöníteni.

A ház falai általában öt láb vastagok voltak, és az ablaknyílások ágyúlőrésekhez hasonlatosak.

Az egész rendkívül szilárd építmény volt, kívánni se lehetett különbet. A doktor szerint még rengeteg sok mindent lehetett volna csinálni ebből a mindenféle célra oly könnyen alkalmazható jégből és hóból! A doktor naphosszat számtalan ilyen nagyszerű terven kérődzött, amelyeket persze esze ágában sem volt meg is valósítani, de játékos szellemének ilyen termékeivel tette vidámabbá a közös munkát.

Egyébként, könyvbarát lévén, egyszer egy ritka könyvet olvasott, amelynek ez volt a címe: „A Szentpétervárott 1740 januárjában épült jégház és a benne levő tárgyak tüzetes leírása”. Ez az emlék most nagyon felajzotta a doktor találékony szellemét. Egy este mesélt is társainak ennek a jégpalotának csodáiról.

– Miért ne tudnánk mi is megcsinálni itt azt, amit Szentpétervárott felépítettek? - mondta nekik. - Mi hiányzik hozzá? Semmi. Még a képzelőtehetség sem!

– Gyönyörű lehetett az a jégpalota, ugye? - kérdezte Johnson.

– Tündéri volt, barátom! Az Anna császárnő parancsára épült ház, amelyben 1740-ben egyik udvari bolondjának lakodalmát rendeztette, körülbelül akkora volt, mint ez a mienk, de a jégpalota homlokzata előtt hat jégágyú sorakozott a jégből való ágyútalpakon. A lőporral s golyóval töltött ágyúkat többször is elsütötték anélkül, hogy szétrepedtek volna; továbbá hatvanfontos bombákhoz való mozsarak is voltak ott; így hát szükség esetén mi is félelmetes tüzérséget tudnánk itt felállítani. A hozzávaló „bronz” a kezünk ügyében van, úgyszólván az égből hull az ölünkbe. De a művészi ízlés igazi diadala a jégpalota homlokzata volt! Csodaszép jégszobrok díszítették, a feljáró ugyancsak jégből készült virágvázákkal és narancsfákkal gyönyörködtette a szemet. Jobbra óriási elefánt állt, nappal vizet, éjszaka meg égő petróleumot fecskendezett ormányából. Tyű, micsoda tökéletes állatseregletet tudnánk mi itt csinálni, ha akarnánk!

– Ami az állatokat illeti - felelt Johnson -, hát úgy vélem, azokban itt sem lesz hiány, és ha nincsenek is jégből, azért elég érdekesek lesznek!...

– Nem baj - felelte a harcias kedvű doktor -, majd módját ejtjük, hogy védekezhessünk támadásaik ellen. De visszatérve az én szentpétervári jégpalotámra, még azt is hozzáteszem, hogy asztalok, mosdóberendezések, tükrök, kandeláberek, gyertyák, ágyak, matracok, párnák, függönyök, faliórák, székek, játékkártyák, teljes étkészlettel telt szekrények voltak benne, s mindez cizellált, esztergályozott, faragott jégből, és végül a teljes bútorzat is.

– Szóval valóságos palota volt - mondta Bell.

– Tündökletes, császárnőhöz méltó palota! Ó, a jég! Milyen jól is tette a természet, hogy feltalálta, mert hisz mennyi csodálatosat nyújt, s méghozzá milyen áldás a hajótörötteknek!

A jégház berendezése március 31-ig tartott. Éppen húsvét volt, s az ünnepet a pihenésnek szentelték. Az egész napot a társalgóban töltötték, ott tartották az istentiszteletet is, s mindannyian meg lehettek elégedve a „hókunyhójuk”-kal.

Másnap a raktárak és a lőporkamra építésére került a sor. Ez még vagy egyheti munkát adott, beleszámítva a Porpoise teljes leszerelését is, ami elég nehéz munka volt, mert a nagy hidegben nem lehetett egyfolytában soká dolgozni. Végre április 8-án az élelemkészlet, a tüzelő és a lőpor is fedél alatt s tökéletes biztonságban volt. A raktárak északi fekvésűek voltak; a lőporkamra a fennsík déli oldalán épült, a ház mindkét végétől mintegy hatvanlábnyi távolságra. A raktárak közelében a szánfogat grönlandi kutyái számára egy kutyaólfélét szerkesztettek, amelyet a doktor a „kutyapalota” címmel tisztelt meg. Duk a férfiakkal lakott, a közös helyiségekben.

Most aztán a lakóhely védelmi eszközeire tért át a doktor. Útmutatásai szerint valóságos jégerődítménnyel vették körül a fennsíkot, amely így minden oldalról védve volt. Mivel ez az erődítmény természetes lejtőt alkotott, se beugró, se kiálló része nem lévén, egész vonalán egyforma erős volt. A doktor ezt a védelmi rendszert kétségtelenül amaz érdemes Tobie de Sterne szellemében alkotta, aki éppen olyan jóságosan szelíd és jó kedélyű volt, mint ő. Látni kellett volna, amint a belső meredély lejtésének, a mellvéd hajlatának és a lőemelvény szélességének számításait végezte! De ezzel a könnyen megmunkálható hóval valóságos élvezet volt dolgozni, s így a szeretetre méltó mérnök hét láb vastagságúra méretezhette a jégfalakat. Egyébként a fennsík uralkodott az öböl felett, így hát sem belső lejtőt, sem külső töltést, sem pedig védőbástyát nem kellett építenie; a hómellvéd a fennsík körvonalait követve a sziklafalhoz vezetett vissza, s a ház két végéhez tapadt. Ezek a tábortani munkálatok április 15-én értek véget. Az erődítmény tökéletesen sikerült, s látszott, hogy a doktor nagyon büszke is művére.

Valóban, ez az erődített övezet egy egész eszkimó törzs ellenében is hosszú ideig tarthatta volna magát, ha ugyan ilyen ellenségekkel valaha is találkoznak ezen a szélességi fokon. De nyoma sem volt emberi lénynek ezen a tájon. Hatteras, az öböl talajalakulását vizsgálgatva sehol sem akadt olyan kunyhómaradványokra, amelyek széltében találhatók a grönlandi törzsek látogatta vidékeken. Úgy látszott, hogy a Forward és a Porpoise hajótöröttei az elsők, akik ezt az ismeretlen földet tapossák.

De ha embertől nem is kellett tartaniuk, annál félelmetesebbek lehettek az állatok; ám az így megerősített „vár”-ban a kis garnizon lakóinak nem kellett tartaniuk az állatok támadásaitól.