HAJÓZÁS VESZEDELMEKKEL

Shandon, Clawbonny, Johnson, Foker és Strong, a szakács, bálnavadászcsónakjukon kieveztek a partra.

A kormányzó, feleségével és öt gyermekével - valamennyien eszkimók - udvariasan fogadták a látogatókat. A doktor, ezúttal nyelvészi minőségében, némi kis dán tudománya segítségével megteremtette a barátságos kapcsolatot. Egyébként Foker, aki nemcsak révkalauza, de tolmácsa is volt az expedíciónak, tudott vagy húsz szót grönlandi nyelven, márpedig ha nem túlságosan nagyravágyó az ember, húsz szóval messzire jut.

A kormányzó Disko szigetén született, és sohasem hagyta el szülőhelyét. Megmutatta vendégeinek a „várost”, amely három faházból állt: egy az övé, egy a lutheránus lelkészé s a harmadik az iskola. Volt még néhány raktár is, ahol a hajótöröttek szokták magukat élelmiszerrel ellátni. A város többi része: néhány hókunyhó, amelynek egyetlen nyílásán hasmánt mászik be az eszkimó háztulajdonos.

A város népének nagy része kijött a Forward elébe, és több bennszülött egészen az öböl közepéig kievezett tizenöt láb hosszú s alig két láb széles kajakjában (pirog).

A doktor tudta, hogy az eszkimó szó azt jelenti: nyershalevő. De azt is bölcsen tudta, hogy ez a kifejezés sértésnek számít errefelé, így hát inkább csak „grönlandiak”-nak nevezte a város lakóit.

De olajos fókabőr ruházatukról s ugyanolyan csizmájukról, zsíros, bűzös gúnyájukról, amelyben nem lehet a nőt a férfitól megkülönböztetni, könnyen fel lehetett ismerni, mivel táplálkozik ez a nép. Egyébként a lepra is rágta őket, mint minden halevő népet, de ettől se igen érezték rosszabbul magukat.

A lutheránus lelkész és felesége, akikkel pedig különösen szeretett volna beszélni a doktor, éppen körúton voltak, Proven táján, Uppernawiktól délre. Így hát be kellett érnie a kormányzó társaságával. A városnak ez az első polgára nem bizonyult valami nagyon művelt embernek; éppen csak hogy nem volt egészen tudatlan, mert valamicskét konyított az olvasáshoz.

De azért a doktor mégis kikérdezgette a helyi kereskedelem, a szokások, az eszkimó erkölcsök felől, s a taglejtések nemzetközi nyelvén megtudta tőle, hogy a Koppenhágába szállított fóka darabjáért mintegy negyven font sterlinget, egy jegesmedvebőrért negyven dán dollárt, egy kékrókairháért négy, egy sarkiróka gereznájáért meg két-három dollárt fizetnek.

A doktor személyes tapasztalatainak kiegészítése céljából egy eszkimó kunyhóban is látogatást óhajtott tenni: el sem lehet képzelni, mi mindenre képes egy tudós, hogy tudásszomját kielégítse!

Szerencsére azonban ezeknek a kunyhóknak olyan szűk a nyílása, hogy a tudni vágyó doktor nem fért be rajta. Így hát szépszerével megúszta a dolgot. Mert nincs visszataszítóbb, mint az eleven és holt dolgoknak ez a halmaza: fókahús és eszkimó test, rothadt hal és bűzlő ruhanemű, ami mind hozzátartozik egy ilyen grönlandi eszkimó kunyhó berendezéséhez. Sehol egy ablak, hogy frissel lehessen kicserélni ezt a dögletes levegőt; csupán egy lyukat hagynak a kunyhó tetején, amely a füstöt kiereszti, de a bűzt nem.

Foker minderről részletesen tájékoztatta a doktort, de az érdemes tudós azért éppúgy átkozta az ő testes mivoltát. Ő személyes tapasztalatai árán, sui generis akarta volna megítélni e kipárolgások mineműségét.

– Végtére is biztosan meg lehet szokni - mondta. De a doktor úgy mondta azt, hogy „szokni”, hogy „szökni”-nek is lehetett érteni.

A doktor néprajzi tanulmányai közben Shandon, a kapott utasításokhoz híven, azzal foglalatoskodott, hogy a jégmezőn való utazáshoz szükséges eszközöket beszerezze; négy font sterlinget volt kénytelen fizetni egy szánfogatért és hat kutyáért, s a bennszülöttek még így is csak nagy nehezen váltak meg a szántól-kutyától.

Shandon az ügyes kutyafogathajtót, Hans Christiant - aki a Mac Clintock kapitány expedíciójában is részt vett - szegődtetni akarta, de Hans most éppen Dél-Grönlandban időzött.

Most aztán a legfontosabb kérdés került napirendre: van-e Uppernawikban olyan európai, aki a Forwardra vár?

– Van-e tudomása a kormányzónak arról, hogy egy idegen, minden valószínűség szerint egy angol, megtelepedett ezen a vidéken? Mikor volt a kormányzó utoljára összeköttetésben bálnavadász- vagy más hajókkal?

Ezekre a kérdésekre a kormányzó azt felelte, hogy több mint tíz hónap óta egyetlen idegen se kötött ki ezeken a partokon.

Shandon kihámozta belőle az utóbbi időben érkezett bálnavadászhajók neveit, de egyet sem ismert közülük. Kétségbeejtő!

– Bevallhatja, doktor - fordult kísérőjéhez -, hogy ez az egész dolog érthetetlen. Farewell-fok: semmi! Disko-sziget: semmi! Uppernawik: semmi!

– Most már csak az hiányzik, kedves jó Shandonem, hogy néhány nap múlva majd ezt is tegye hozzá: Melville-öböl: semmi! és akkor aztán úgy üdvözlöm magát, mint a Forward teljhatalmú kapitányát.

A bálnavadászcsónak estefelé vissza vitte a hajóra a látogatókat. Strong friss élelmiszerként néhány tucat dunnakacsatojást szerzett; ezek a zöldes színű tojások kétszer akkorák, mint a tyúktojás. Hát ez bizony nem sok, de mégiscsak némi változatosság az állandóan sózott húson élő legénységnek.

Másnap kedvezőre fordult a szél, de Shandon mégsem szedette fel a horgonyt. Várni akart még egy napot, s merő lelkiismeretességből időt adni bárkinek, aki az emberi fajhoz tartozik, hogy utolérhesse a *Forward*ot. Sőt, időnként még a 16-os kis fedélzeti ágyút is elsüttette; mennydörögve verték vissza a dördüléseket a jéghegyek, de ettől csak a madarak riadtak fel. Az éjszaka folyamán több röppentyűt is feleresztettek, de mindhiába. Így hát Shandonnek el kellett szánnia magát az indulásra.

Május 8-án reggel hat órakor a Forward összes vitorláit kibontva útnak eredt, s hamarosan elvesztette szem elől az uppernawiki települést és azokat a rudakat, amelyeken az egész part mentén a förtelmes fókabelek és dámvadbendők fityegtek.

Délkeleti szél fújt, és a hőmérséklet 0° Celsiusra emelkedett. A nap áthatolt a ködön, melege máris olvasztani kezdte a jeget, s így tágasabb lett az út a jégtáblák között.

Ám ezeknek a fehér sugaraknak visszaverődése néhány matróz szemére igen rossz hatással volt; Wolstent, a puskaművest, Grippert, Cliftont és Bellt utolérte a hóvakság, amely betegség mifelénk is gyakori tavasszal, de amely az eszkimóknál sokszor igazi vakságot idéz elő. A doktor a betegeknek különösen, de társaiknak is általában azt a tanácsot adta, hogy zöld gézfátyollal fedjék be arcukat, és a doktor maga volt az első, aki követte saját előírását.

Azok a kutyák, amelyeket Shandon Uppernawikban vásárolt, elég vad természetűek voltak, de azért csakhamar alkalmazkodtak a hajósélethez, és Kapitány is békén megfért új társaival; úgy látszott, mintha ismerné szokásaikat. Clifton elsőnek jegyezte meg, hogy ennek a Kapitánynak, úgy látszik, volt már dolga grönlandi fajrokonaival. Ezek az utóbbiak, szegény éhenkórászok, a szárazföldön alig jutottak valami kis harapnivalóhoz, most hát itt a hajón folyton zabálhatnékjuk volt, a hajó kosztján akartak lábra kapni.

Május 9-én a Forward alig néhány kötélnyi távolságban haladt el a legnyugatabbra fekvő Baffin-szigetek mellett. A doktor az öbölben, a sziget és a szárazföld között számos olyan sziklát vett észre, amelyeket *crimosa cliffs*nek neveznek. Ezeket a sziklákat szép kárminvörös hó borította, amely jelenség Kane szerint tisztára növényi eredetű. Clawbonny közelebbről szerette volna szemügyre venni ezt a különös tüneményt, de a jég miatt nem lehetett megközelíteni a partot. Ámbár kissé melegebbre fordult az idő, szabad szemmel is jól lehetett látni, hogy a jéghegyek és jégtáblák a Baffin-tenger északi része felé gyülekeznek.

Uppernawik óta más látványt nyújtott a szárazföld; a látóhatáron irdatlan jéghegyek körvonalai rajzolódtak a szürke égboltra. 10-én a Forward jobbra hagyta a közel hetvennegyedik szélességi fokon fekvő Hingston-öblöt; a nyugati részen, több száz mérföld távolságban a Lancaster-csatorna kezdődött.

De most ez az óriási víztükör egybeolvadt azokkal a hatalmas jégmezőkkel, amelyeken úgy emelkedtek a magas jégsziklák, mintha csak ugyanannak az anyagnak kikristályosodásai lettek volna. Shandon befűttette a kazánokat, és a Forward május 11-ig ott kígyózott a kanyargós sikátorokban, fekete füstfelleg szállt nyomában az ég felé.

De csakhamar újabb akadályok állták útját a hajónak; az úszó jéghegyek minduntalan elzárták a szabadvizű csatornák bejáratát, minden percben attól lehetett tartani, hogy nem lesz víz a hajó orra alatt, s így nipped lesz, vagyis megszorul a jég közt, ahonnan aztán bajosan szabadulhat ki. Ezt mindnyájan tudták, s mindőjüknek ez járt az eszében.

Így hát ennek a céltalanul bolyongó, csak úgy bolondjában északnak tartó, ismeretlen rendeltetésű hajónak fedélzetén a bizonytalanság, a habozás tüneteit lehetett észlelni. Ezek közül a veszedelemhez szokott emberek közül már sokan megbánták, hogy ily messzire elkalandoztak, s feledték a felajánlott anyagi előnyöket. Már valami csüggedés lett úrrá a lelkeken, s ez a csüggedés Clifton rémülete s egynéhány főkolompos, mint például Pen, Gripper, Warren és Wolsten kijelentései nyomán még csak fokozódott.

A legénység nyugtalanságához a nyomasztó testi kimerültség is járult, mivel május 12-e óta a kétárbocost minden oldalról körülzárta a jég. A gőzgép tehetetlennek bizonyult. A jégtáblák között kellett utat vágni. A fűrészekkel bajlódva kínosan ment ez a munka a sok helyütt hat-hét láb vastag jégben. Ha vagy százlábnyi hosszúságban párhuzamos vonalban végigfűrészelték a jégtáblát, az így nyert közbenső jéghasábot fejszékkel, emelőrudakkal kellett széttördelni; akkor a nagy fúróval fúrt lyukban megerősített vaskapcsok leeresztése után az emelőcsiga munkája következett: kézierővel vontatták a hajót. A legnagyobb nehézség abban állt, hogy a széttördelt jégdarabokat a jégvágatok alá kellett csúsztatni, és ilyenképpen utat teremteni a hajónak; s ezeket a jégdarabokat hosszú nyelű, vashegyű csáklyákkal kellett eltaszigálni.

Egyszóval a fűrészelés, a vontatás, az emelőcsiga kezelése, a csáklyázás, ezek a sűrű ködben, elég hideg időben, szembántalmakkal, lelki nyugtalansággal küszködve szüntelenül és kénytelen-kelletlen végzett, veszedelmes munkálatok mind hozzájárultak a Forward legénységének végkimerüléséhez, s ahhoz is, hogy ki-ki szabadjára eressze képzeletét.

Ha a matrózoknak erélyes, vakmerő, meggyőződéses emberrel van dolguk, aki tudja, mit akar, merre megy, s mi a végcélja, akkor önkéntelenül is megszilárdul iránta a bizalmuk. Egy szív, egy lélek ilyenkor parancsnokával a matróz, az ő ereje ad erőt, s nyugodtsága ad nyugalmat neki. De a kétárbocos fedélzetén azt érezte a matróznép, hogy a parancsnok nem biztos a dolgában, s hogy habozik e bizonytalan cél, ez ismeretlen rendeltetés előtt. Bármily erős jellemű ember volt is a parancsnok, zavarodottsága tudtán kívül összevissza parancsolgatásban, tökéletlen manőverezésben, rosszkor alkalmazott elgondolásokban nyilvánult, ezernyi olyan dologban, ami nem kerülhette el a legénység figyelmét.

Meg aztán Shandon nem volt a hajó kapitánya, Isten után úr a fedélzeten; s ez elég arra, hogy a matrózok összedugják a fejüket egyes parancsai fölött: márpedig ettől már csak egy lépés a parancs nyílt megtagadása. Az elégedetlenek megnyerték maguknak a főmérnököt is, aki pedig mindaddig maga volt a kötelességtudás.

Május 16-án, vagyis hat nappal azután, hogy a Forward a jégvilágba érkezett, Shandon még két mérföldet sem haladt északra. Fennállt a veszély, hogy egészen a jövő évszakig körülzárja őket a jég. Márpedig ez elég súlyos veszély volt.

Este nyolc óra felé Shandon a doktor és Garry matróz kíséretében felfedező útra indult a végtelen jégmezőn; persze vigyáztak arra, hogy ne távolodjanak el nagyon messzire a hajótól, mert a szem nehezen talált támpontot a kietlenségnek ebben a fehér világában, ahol szüntelenül változik a látkép. A sugártörés különös hatásokat hívott létre; a doktor nem győzött ámuldozni. Ott, ahol azt hitte, hogy csak egylábnyi hasadékot kell átugrania, öt-hat lábnyi tátongott. De ennek az ellenkezője is megesett, s két ízben elvágódtak. Ha nem is volt valami veszedelmes az esés, azért nagyon kínos volt, mert az üvegkemény, éles jégszilánkok felvérezték az arcukat.

Shandon és két társa valami alkalmas kiutat keresett. A hajótól hárommérföldnyire nagy nehezen sikerült megmászniuk egy háromszáz láb magas jéghegyet. Ennek csúcsáról mint valami romba dőlt, gigantikus város, úgy tárult elébük a jégpusztaság: ledőlt obeliszkjeivel, felfordult harangjaival, fejtetőn álló jégpalotáival. Valóságos káosz. A nap is csak küszködve vonszolta magát pályáján, s hosszú, ferde, hideg sugarait úgy vetette a tájra, mintha csak valami teljesen kihűlt anyag lebegett volna közte s e kietlen vidék között.

A tenger véges-végig beállt, ameddig csak ellátott a szem.

– Hogy megyünk mi itt át? - mondta a doktor.

– Azt magam sem tudom - felelte Shandon -, de átmegyünk, még akkor is, ha puskaporral kell szétrobbantanom ezeket a jéghegyeket! Nyugodt lehet, nem fogom tűrni, hogy jövő tavaszig körülzárjon a jég.

– Márpedig így járt a Fox is, körülbelül ezen a tájon. Hát istenem... - bizakodott a doktor -, majd csak átvergődünk..., mert ésszel él az ember. Majd meglátja, hogy többet ér a józan ész, mint a világ valamennyi masinája!

– Meg kell adni - felelte Shandon -, hogy ez a sarki esztendő nem valami kedvezően indul.

– Ez vitathatatlan, Shandon, és azt is meg kell jegyeznem, hogy a Baffin-tenger, úgy látszik, megint abba az állapotába kerül, amelyben 1817-ben volt.

– Ezzel azt akarja mondani, doktor, hogy ez a tenger nem mindig volt a mai állapotában?

– Azt, kedves Shandon. Időnként vannak errefelé olyan jégzajlások, amelyeket a tudósok sem tudnak megmagyarázni. Például ez a tenger 1817-ig állandóan el volt torlaszolva, míg csak egy óriási kataklizma vissza nem vetette az óceánba ezeket a jéghegyeket, amelyeknek nagy része Új-Föld partjaira vetődött. Ettől az időtől kezdve a Baffin-öböl csaknem teljesen szabaddá vált, s számos bálnavadászhajó találkozóhelye lett.

– Így tehát ez időszak óta könnyebbé vált az utazás az Északi-tengeren? - kérdezte Shandon.

– Összehasonlíthatatlanul könnyebbé. De észrevették, hogy néhány év óta az öböl ismét be-befagy, s attól lehet tartani, hogy hosszú időre bezárul a kutató hajósok előtt. Egy okkal több, hogy olyan messzire nyomuljunk előre, amennyire csak lehetséges. Közben pedig kissé olyan emberekhez hasonlítunk, akik ismeretlen csarnokokban járnak, és az ajtók szakadatlanul becsukódnak mögöttük.

– Azt tanácsolná hát, hogy forduljak vissza? - kérdezte Shandon, s mélyen szemébe nézve a doktornak, próbálta kiolvasni a választ.

– Méghogy én?! Én soha életemben nem léptem egyet se visszafelé. És ha tudnám, hogy sose jövök vissza, akkor is csak azt mondanám: előre! Csupán annyit kell hozzátennem, hogy ha valami ostobaságot követünk el, akkor tökéletesen tisztában lehetünk azzal, hogy mi vár ránk.

– Hát maga, Garry? Maga mit gondol? - fordult Shandon a matrózhoz.

– Mármint én, parancsnok úr? Én egyenest nekivágnék. Én úgy gondolkozom, mint Clawbonny úr. Egyébként önök amúgy is csak azt csinálják, amit a kedvük tart. Parancsoljon, és mi engedelmeskedünk.

– Nem mindenki beszél úgy, mint maga, Garry - válaszolt Shandon. - Nem mindenkinek akaródzik engedelmeskedni. És ha megtagadják parancsaim teljesítését?

– Én megmondtam önnek a véleményemet, parancsnok úr, mert kérdezte - válaszolt hidegen Garry. - De nem köteles azt követni.

Shandon nem felelt. Figyelmesen vizsgálta a látóhatárt, majd két társával visszaereszkedett a jégmezőre.