BEFEJEZÉS

A francia katonák győztes rohamával voltaképpen véget is ér a Thompson és Tsa ügynökség oly példaszerűen szervezett társasutazásának története. Igaz, Saint-Louis-ig hosszú és fárasztó út várt még az utasokra, de a móroktól szerzett hadizsákmány nagyban megkönnyítette utazásukat. A győztest megillető tevék hátán magukkal vihették a Santa Maria teljes vízkészletét, s ahogy a víz fogyatkozott, egyre több asszonyt és beteget is teveháton pihentethettek. E viszonylagos kényelemben Hamilton és Blockhead is hamarosan visszanyerte egészségét, s ismét kiütközhetett egyikük harapós, másikuk derűlátó természete.

Szerencsére a csetepaténak nem volt más európai áldozata, csak Jack Lindsay. Mivel halálának körülményei tisztázatlanok maradtak, Lindsayné asszonynak mindenki részvétnyilvánítását végig kellett hallgatnia, ám ő úgy fogadta az együttérző szavakat, hogy ne derüljön fény a gyászos családi drámára.

A mórok golyói egyetlen más turistát sem értek, a katonák közül pedig csak ketten sérültek meg, azok is olyan enyhén, hogy három nap múlva már újból szolgálatba állhattak.

Pedig mindegyikük derekasan teljesítette kötelességét. Sőt, a kisded francia katonai egység értékes segítséget kapott a hajótöröttek Pip kapitány irányítása alatt álló, szinte fegyvertelen csapatától. Mind habozás nélkül vetették bele magukat a harc sűrűjébe: Robert, Roger de Sorgues, Baker, Piperboom, Cooley tiszteletes, sőt még az életunt Tigg is, aki különösen kitűnt vitézségével. Vajon miért harcolt életre-halálra, ha az élete csak nyűg volt neki?

Baker nem is állta meg, hogy a csata másnapján meg ne szólítsa:

– Az ördögbe is, ahhoz képest, hogy nem sokra tartja az életét, egész derekasan verekszik! Pedig ilyen kiváló alkalma nem lesz még egy!

– Már miért ne tartanám sokra az életemet? - képedt el Tigg.

– Azt maga sokkal jobban tudja nálam - felelte Baker. - De fölteszem, hogy nem passzióból lépett be az öngyilkosok klubjába.

– Én?

Ezúttal Baker lepődött meg. Most először tekintett végig tüzetesebben a beszélgetőtársán: meg kell hagyni, hogy Tigg húsos ajkai, nevető pillantása, nyugodt, kiegyensúlyozott arcvonásai semmi baljós jegyet nem viseltek magukon.

– Ugyan már, hiszen föltett szándéka, hogy eldobja magától az életét!

– Soha az életben!

– Akkor miért lépett be az öngyilkosok klubjába?

– Maga megőrült! - Tigg úgy tekintett a másikra, mintha erősen aggódnék elméje épségéért.

De máris megnyugodhatott, mert Baker beszámolt róla, hogyan s milyen események kapcsán terjedt el az utasok között ez a tévhit. Tigg kiválóan szórakozott.

– Nem tudom, honnan szerezhette az újság az értesüléseit - mondta végül -, és hogy kit takarhat a T betű. Engem azonban biztosan nem, mert nekem föltett szándékom, hogy száztíz évig éljek, ha ugyan nem tovább.

Amikor Baker továbbadta Tigg magyarázatát, a karaván tagjai jót derültek. Csak Mary és Bess Blockhead kisasszonyok vették zokon a dolgot.

– De hisz mi mindig is tudtuk... - szólt miss Mary, amikor édesanyja tudtára adta a hírt.

– ...hogy szélhámos az úr! - csücsörített megvetően miss Bess.

Azzal mindketten megsemmisítő pillantást vetettek vonzalmuk minapi tárgyára, aki éppen élénk társalgást folytatott miss Margarett Hamiltonnal: nyilván arról biztosította négyszemközt, hogy neki csak akkor utálatos az élet, ha nem szentelheti őneki. Miss Margarett bátorító pillantással fogadta ezt a vallomást, amiből világosan kitűnt, hogy a kisasszony nem tudná elnézni lovagja szenvedését.

A két Blockhead kisasszonytól eltekintve tehát a karaván minden tagja boldog volt - de hisz mi sem természetesebb, amikor hajszál híján kerülték el a legborzasztóbb sorsot. Robert Alice bűvkörében élt, Roger reggeltől estig nevetgélt Dollyval, Baker vígan ropogtatta az ízületeit, Cooley tiszteletes hálatelt imákat rebegett, Van Piperboom úr - a rotterdami - pedig étkezett. Csak két gyászhuszár rítt ki a sok vidám arc közül.

Az egyik gondterhelten járkált útitársai között, és nem tudott másra gondolni, mint örökké fájó veszteségére, az elrabolt pénzeszsákra. A másik meglepve észlelte, hogy napi fejadagja híján nem tud berúgni: számára ezzel megbomlott a világegyetem rendje, megszűnt forogni a föld.

Thompson most megcsinálhatta volna a szerencséjét, hisz elrabolt értékeiért busás kárpótlást zsebelhetett volna be a drága nedűkért semmit sem sokalló Johnsontól. Ám áru híján mit sem ér a kalmárszellem, márpedig az őket kísérő francia egység parancsnoka nem vett föl szeszes italt a legszükségesebb ellátmány listájára.

Ezért aztán Johnsonnak húsz teljes napot ki kellett húznia kedvenc italai nélkül, amíg el nem érték Saint-Louis-t. Képzelhetjük, hogy sietett behozni az elvesztegetett időt! A város első házai láttán tüstént faképnél hagyta társait, s aki csak látta aznap este, az mind tanúsíthatta, hogy Johnsonnak sikerült ledolgoznia lemaradását.

Az utasok visszaútja tehát nem volt könnyű, de a francia szuronyok védelmében legalább nem fenyegette őket veszély. Háromszázötven kilométeres szaharai útjukat semmi említésre méltó esemény nem zavarta meg.

Saint-Louis-ban semmiben sem szenvedtek hiányt, s mindenki buzgón sietett a sokat próbált turisták segítségére - ők mégis minél előbb vissza akartak térni hazájukba s otthonukba. A Thompson Ügynökség utasai, a szerencsétlen Általános Ügyintézővel egyetemben, hamarosan már egy kényelmes utasszállító fedélzetén tartottak Anglia felé.

Egy hónap sem telt még el azóta, hogy oly szerencsésen megmenekültek a móroktól és a tuaregektől, amikor mindnyájan épen és egészségesen a Temze partjára léptek.

Thompsont ekkor nagy öröm érte: végre megszabadult Piperboomtól. Mihelyt londoni járdát ért a lába, a béketűrő hollandus - akinek az utazásról alkotott véleményét soha nem tudta meg senki - rugalmasan elszakadt az Ügyintézőtől. Kezében bőröndjével, két lábon járó rejtélyként befordult az első mellékutcába.

Példáját követve elszéledt a többi turista is, és ki-ki visszatért a maga dolgához vagy kedvteléséhez.

Cooley tiszteletes megtért pásztor nélkül maradt nyájához, amely addigra már el is siratta őt.

Pip kapitány - s nyomában, szabályzat szerinti helyén, Tatárboc -, Bishop és Fliship urak a többi tengerésszel együtt nem soká időztek a szárazföldön, hiszen a tengerre szólította őket forgandó szerencséjük; Roastbeaf és Sandweach urak is egyhamar szolgálatba álltak, éhes utasaik kisebb-nagyobb megelégedésére.

Pip kapitány azonban nem szabadulhatott addig, amíg a Seamew minden volt utasa le nem rótta neki háláját. Csak hosszas köszönetnyilvánítások után voltak hajlandók elengedni a parancsnokot, akinek végig kellett hallgatnia, mi mindent köszönhetnek az utasok az ő lélekjelenlétének. A kapitány borzasztó zavarban volt, és kancsalítva erősködött - az anyja szakállára -, hogy a helyében így tett volna Tatárboc is. Csak akkor adta föl kissé a tartózkodását, amikor Robert Morgand-tól búcsúzott. Meleg kézszorítása minden szónoklatnál jobban tanúsította, milyen nagyra tartja a Seamew volt tolmácsát, és Robert is igen meghatódott, hogy a becsület és bátorság dolgaiban ily jártas férfiú forró rokonszenvére érdemesíti őt.

Ami Hamiltonékat illeti, ők mihelyt biztonságban tudták magukat, ismét fölhúzták az orrukat, mint régen. Sir George Hamilton, lady Evangelina és miss Margarett nagyúri gőgjükben egy szóra sem méltatták többé azokat, akiket a véletlen próbált ideiglenesen egy rangra emelni velük; már siettek is haza kandallójuk mellé, miután fölkérték Tigget, hogy foglaljon helyet kényelmes hintójukban, amit az szíves-örömest elfogadott. Tigg és miss Margarett jövője ezzel el is dőlt.

Bezzeg a Blockhead család, miután a családfő lelkendezve végigszorongatta boldog-boldogtalan kezét, a rútabbik nem partiképes képviselői híján hagyta el a hajót és szállt poggyászostul bérkocsira. A figyelemre méltó család egymagában tért meg vidéki lakába, s egymagában élte tovább életét: Absyrthus úr azzal mulatta az időt, hogy minden ismerősének elmesélte utazását - rendkívüli volt, uram! -, Georgina asszony Abel fia neveltetésének szentelte magát, míg miss Bess és miss Mary tovább keresték-kutatták a mesebeli herceget. Ám a két amazon máig is zsákmány nélkül tér meg a férjvadászatról: ritkul a nagyvad, panaszolják, és egyre arcátlanabbak az orvvadászok.

Roger de Sorgues-ot sürgősen Franciaországba szólította a kötelesség, hiszen számot kellett adnia szabadságának szabálytalan elhúzódásáról. Nem soká tartózkodott hát angol földön: már Londonba érkezésének napján továbbindult, és néhány óra múlva megérkezett Párizsba.

Miután gyorsan rendezte helyzetét a hadseregnél, máris újabb eltávozást kért és kapott. Kérését olyan nyomós okkal támogatta meg, hogy bajos lett volna elutasítani: Roger házasodni készült. E döntésre nem is pazaroltak sok szót Dollyval, hisz nem volt mit morfondírozniuk e magától értetődő szándékukon.

Az esküvőt szeptember 3-án tartották, ugyanaznap, amikor Alice is fölvette Robert családnevét.

Azóta nincs is mit mondani e négy boldog szívről. Számukra csöndben folydogál az idő, és minden új nap épp annyi boldogságot hoz, mint az előző.

De Gramond márkiné és de Sorgues grófné két szomszédos házat vásároltak a Bois de Boulogne-ba¹ vezető sugárúton. Itt neveli gyermekeit a két szomszéd, akik azóta is szerető testvérpárhoz illően, jó barátságban élnek.

Gyakran eszükbe jutnak a házasságukat megelőző események, négyszemközt is fölidézik azokat, s a múltban férjük iránti szerelmük mindig újabb okaira lelnek. Társalgásukban nem ritkán fölmerül több egykori útitárs neve. Hogy is felejthetné el az ember azokat, akikkel együtt szenvedett? Némelyikükkel máig is baráti viszonyt ápolnak.

Négy év telt el a Thompson Ügynökség társasutazása óta, amikor e kivételezettek közül ketten egyszerre csöngettek be ebédidőben de Gramond márkiék házának ajtaján.

– Anyám szakállára, örülök, hogy látom, Saunders úr! - kiáltott föl az egyik látogató.

– Baker úrnak épp akkora örömére szolgál, hogy találkozhat Pip kapitánnyal - helyesbített a másik vendég, és barátságosan kezet nyújtott a megboldogult Seamew derék parancsnokának.

Családi körben zajlott aznap az ebéd de Gramond-éknál: a de Sorgues házaspár is a kapitány és Baker mellett foglalt helyet.

A két férfi már minden részletében ismerte vendéglátójuk és bájos neje történetét, így nem lepte meg őket, hogy ilyen fényűző környezetben látják viszont a Thompson és Tsa ügynökség egykori tolmácsát. Igaz, az ő élettapasztalatukkal már amúgy sem nagyon lepődtek meg semmin, Pip kapitány pedig jó emberismerőként úgy ítélte, hogy vendéglátójukat méltán fogadta kegyeibe a szerencse.

Látnivaló volt, hogy nem most ülnek először e vendégszerető asztalnál, amelyre tapintatos lakájok hordták föl az étket. Távol állt tőlük bármilyen zavar, olyan elfogulatlanul viselkedtek, ahogy csak szívbéli barátainál szokott az ember.

Tatárboc is a törzsvendég mozdulatával ereszkedett le hátsójára, a kapitány széke mögé. E neki járó helyről akkor sem tágított volna, ha összedől a ház. Tatárboc jelenléte senkit sem zavart, s ő méltósággal fogadta a kapitány által fesztelenül az orra alá dugdosott ízletes húsdarabokat. Az eben már meglátszott a kora, de a szíve még a régi volt. Értelmes tekintetét most is épp oly figyelmesen függesztette gazdájára, és őszinte érdeklődéssel hegyezte hosszú fülét, ha az néha közlésre méltatta. Tatárboc is jól ismerte vendéglátóik házát. Őt itt a személyzet hódolattal övezte, a gazdasszony pedig férjének megmentőjeként dédelgette; ám Tatárboc nagyra tartotta de Gramond-ék konyháját is, s ha gazdája és barátja azzal állt elő, hogy átugorhatnának Párizsba, ő mindig lelkesen fogadta a tervet.

– Melyik országból érkezik éppen, parancsnok úr? - kérdezte Robert ebéd közben.

– New Yorkból - felelte a kapitány, aki a Cunard Lines-nál² szolgált, és már felettébb elunta az örökös ingázást Angliából Amerikába és vissza. - Förtelem, uram!

– Egy szép napon még összefutunk ott magával - folytatta Robert. - De Sorgues-né és de Gramond-né arra vágynak, hogy ismét vízre szálljanak, pedig már épp elég rossz tréfát űzött velük a tenger. Ezért egy ezertonnás yacht épül számukra egy Le Havre-i dokkban. De ha már erről van szó, meg is kérdezném magát, nem tudna-e egy megbízható embert ajánlani kapitánynak.

– Csak egyetlen ilyet ismerek - felelte Pip mesterkéletlenül. - Pipnek hívják, és állítólag ért valamicskét a tengerhez. Egy hátulütője azért van a dolognak: ez a Pip jóformán házasember, pedig nincs is felesége. Akarom mondani, aki fölfogadja, az egy kutyát is kap vele. Igaz, a szegény öreg jószág úgysem húzza már soká. Tizenöt éve járja a világot, s ez igazán szép kor egy ebnek - nézett ellágyulva, búsan Tatárbocra.

– Szóval fölcsapna hozzánk, kapitány úr? - kiáltott föl Robert.

– Ebben a minutában! - bólintott a kapitány. - Elegem van a személyszállítókból. Az utas olyan áru, amivel csak baj van. Meg aztán föl-le hajózni Liverpool és New York között, az ám az ördögi kalamajka, uram!

– Akkor hát megegyeztünk - mondta egyszerre Robert és Roger.

– Megegyeztünk - bólintott a kapitány. - Tatárboc békében élheti le öreg napjait, ha behajózunk a... no, hogy is keresztelték el a leendő yachtot?

– A Seamew emlékére nővéremmel *Fecské*nek neveztük el³ - mondta Dolly.

– Kiváló ötlet! - szólt Baker. - Lelki szemeimmel már látom is, hogyan hajtják magukat Timbuktu felé!

– Igyekszünk majd elkerülni az ilyen baleseteket - felelte a kapitány. - De, apropó Seamew, kitalálják-e, kivel futottam össze épp tegnap Londonban?

– Thompsonnal! - kiáltották kórusban az asztaltársai.

– Bizony, Thompsonnal. Mintha skatulyából húzták volna ki! Akárcsak régen, most is talpig ékszerben, peckesen tette-vette magát. Lett volna egy másik pénzeszsákja is, amit a sejk nem talált meg? Vagy maga nem váltotta be a fenyegetését? - fordult a kapitány Bakerhez.

– Ne is mondja! - felelte az rosszkedvűen. - Kikészít ez a Thompson, valóságos ördögfajzat! Hogyisne váltottam volna be a fenyegetésem! Húsz másik utassal együtt számtalan vádpontban bepereltük ezt a paprikajancsit, és minden egyes pert meg is nyertünk. Thompson persze nem tudott fizetni, kimondták rá a csődöt: le kellett húznia a redőnyt, és törölték a nevét az utazási ügynökségek lajstromából. Mégsem teljes az elégtételem, mert lépten-nyomon belebotlom ebbe az alakba. Tudtommal semmivel sem foglalkozik, mégis majd fölveti a pénz. Packázik velem a bugris! Le merném fogadni, hogy mégis takargatott valami pénzmagot, és a bolondját járatta velem.

Baker kirohanása közben a két nővér mosolyogva pillantott egymásra.

– Legyen csak nyugodt, kedves Baker úr - szólt végül Alice. - Thompson úr annak rendje és módja szerint tönkrement, és soha többé nem lehet a maga versenytársa.

– No de akkor miből él? - hitetlenkedett Baker.

– Ki tudja? - mosolygott Dolly. - Talán egy hálás utasa segítette ki a bajból.

Baker elnevette magát.

– No, azt az utast szeretném én látni!

– Kérdezze csak meg Alice-t! - árulkodott Dolly.

– Kérdezze inkább Dollyt! - javasolta Alice.

– Maguk...? - döbbent meg mélységesen Baker. - Maguk lennének azok? No de mi okból siettek volna egy ilyen fajankó segítségére? Ő aztán fütyült magukra, meg a többi utasra is! Hiszen botrányosan megszegte minden egyes ígéretét! Hiszen hajszál híján mindenütt otthagytuk a fogunkat: több ízben majdnem megfulladtunk, São Miguelen kis híján ízzé-porrá zúzódtunk, Santiagón épp hogy el nem vitt a láz, s Afrikában sem sok hiányzott, hogy vagy megsüljünk, vagy a mórok lőjenek szitává. Föl nem foghatom, mi a csudát köszönhetnek ennek az alaknak.

– A boldogságunkat - szólt egyszerre a két nővér.

– Ha jobban szervezte volna meg az utazást, vajon ma grófné lennék? - nevetett Dolly Roger arcába, aki határozottan bólogatott.

– És én sem lennék márkiné - tette hozzá Alice mélyen Robert szemébe nézve, aki viszonozta a pillantását.

Baker erre nem tudott mit válaszolni, de látszott, hogy az említett ok nem sokat nyom nála a latban. Nehezen bocsátotta meg érzelgős barátainak, hogy puszta könyörületből elveszik az ő megsemmisítőnek szánt bosszúja élét.

– Ilyenek az asszonyok! - mormogta végül félhangosan.

Utána még percekig nem szólt semmit, csak zavaros szótöredékeket motyogott. Mint mondani szokás, nehezen emésztette meg a friss értesülést.

– No de mindegy! - szólt végül. - Ez ám a furcsa fordulat, nemde, parancsnok úr?

A kapitány zavarba jött a nem várt kérdéstől, s két szeme máris kétfelé nézett. Pip kapitány alig észrevehetően, ám vitathatatlanul kancsalított.

Egy megszokás nem jár egyedül, és két megszokás sincs meg egy harmadik nélkül. Kancsalítván, a kapitány finoman meggyürkélte az orra hegyét, majd e második késztetésnek eleget téve megfordult, hogy harmadik cselekedetére is sort kerítsen - tudniillik, hogy ügyesen beleköpjön a tengerbe. Ám a tenger kissé messze volt, s Pip kapitány csak egy fehér alapon tarka virágmintás szőnyeget látott maga előtt. A kapitány ettől már végleg zavarba esett, azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Bakert válasz nélkül hagyta, úgy találta, okosabb, ha csak és kizárólag Tatárboccal osztja meg gondolatait. Nevető barátai szeme előtt kutyája füléhez hajolt tehát.

– Az anyám szakállára, mester, ez aztán a pokoli kalamajka! - mondta bölcs ábrázattal a derék ölebnek, aki már jó előre helyeslően billentette meg kajla fülét.

-&-