ÁRVERÉS NAGY HÍRVERÉSSEL

Másnap, április 26-án reggel Robert első dolga az volt, hogy ismét fölkeresse a hirdetményt, amely az előző nap a gondviselés eszközének bizonyult. Mondhatnánk, tartozott is neki ezzel a zarándoklattal.

Könnyen megtalálta az utcát, a hosszú fekete falat, s azt a szent helyet is, ahol tegnap a záporban tocsogott. A falragaszra viszont nem bukkant rá ilyen egyszerűen. A hirdetés mérete mit sem változott, mégis alig lehetett ráismerni. Tegnap még ízléses színei ma harsányan virítottak, szürke alap helyett nyers kék háttérből világlottak elő az immár nem fekete, hanem skarlátszínben lángoló betűk. A Baker ügynökség nyilván új hirdetményt tétetett ki, miután Robert felvétele fölöslegessé tette, hogy továbbra is felhívást intézzenek állástalan tolmács-útikalauzokhoz.

Hősünk sietett megbizonyosodni erről. Gyorsan a lap aljára tekintett... és összerázkódott.

Az utolsó megjegyzés csakugyan módosult: immár azt tette közhírré, hogy az utasok egy minden nyelven beszélő tolmács-útikalauz szolgálataira számíthatnak.

– Méghogy minden nyelven! - kiáltott fel Robert. - Ilyet egy szóval sem mondtam.

De nem méltatlankodott soká, mert ekkor a lap tetején váratlanul olyan cégmegjelölésre bukkant, amelyben a Baker név nem is fordult elő.

„Thompson és Tsa ügynökség” - olvasta meglepetten Robert, s már belátta, hogy a tolmácsról szóló új megjegyzés semmiképp nem vonatkozhat őrá.

Nem volt nehéz rájönnie a rejtély nyitjára. Ha egy percig értetlenül állott előtte, azt nem okozhatta más, mint a Thompson által választott harsány színek: a szembeszökő hirdetmény óhatatlanul elvonta a figyelmet a körülötte tarkálló többi plakátról. A jövevény tőszomszédságában ugyanis még mindig ott díszelgett a Bakerék falragasza is.

„Nohát - töprengett Robert a rikító plakát előtt -, hogy lehet, hogy emezt nem vettem észre tegnap? S ha két hirdetményt tettek ki, akkor két külön utazásról van szó?”

Erről egy szempillantással meggyőződhetett. A két plakát között a cég, a hajó és a kapitány nevén kívül egy jottányi eltérés sem volt: csupán a „pompás gőzös, a The Traveller” helyén szerepelt a „pompás gőzös, a The Seamew”, és a derék Mathews kapitány adta át a helyét a derék Pip kapitánynak, de ezen kívül a két hirdetés szóról szóra, betűről betűre megegyezett.

Valóban két utazásról van tehát szó, amelyet két különböző társaság szervez.

– Felettébb különös - gondolta Robert, és kissé nyugtalan lett, bár nem tudta volna megmondani, miért.

S nyugtalansága csak tovább nőtt, amikor észlelte a negyedik, az utolsó változtatást is.

Míg Baker és Tsa 78 fontot kért el utasaitól, addig Thompson és Tsa beérte 76-tal is. Sok ember szemében talán ez a csekély két fontos (50 fr.) mérséklés is elegendő ok lehet, hogy erre lendítse a mérleg nyelvét - gondolta Robert, aki, mint látjuk, máris munkaadójának érdekeit tartotta szem előtt.

Elannyira, hogy aggodalmában délután ismét eljött megnézni a két ikerplakátot. Láttukra teljesen megnyugodott: Baker fölvette a kesztyűt.

Eddigi ízléses plakátja helyébe újat ragasztatott, a konkurens ügynökségénél is kirívóbbat. Árban pedig nemcsak elérte, hanem le is körözte Thompsont: urbi et orbi¹ közhírré tette, hogy Bakerékkel immár 75 fontért utazhat bárki a három szigetcsoportra!

Robert így viszonylag nyugodtan hajthatta álomra a fejét. A történet azonban még nem ért véget: Thompson és Tsa vissza is vághat, ha Bakerék alá tud ígérni.

Másnap azt kellett látnia, hogy félelme nem volt alaptalan. Már reggel nyolc órakor egy fehér szalag futott keresztbe a Thompson-féle plakáton, s e szavak álltak rajta:

AZ UTAZÁS ÁRA, MINDENT BELEÉRTVE: 74 FONT²

Ez az újabb árleszállítás már nem nyugtalanította annyira, hiszen ha Baker egyszer fölvette a kesztyűt, akkor nyilván nem fogja beadni a derekát. S valóban, Robert, aki most már gondosan szemmel tartotta a hirdetményeket, azt láthatta, hogy egész nap egyik fehér szalag követi a másikat, végül már egészen földomborodik a papír.

Fél tizenegykor a Baker ügynökség 73 fontra szállította le ajánlatát; negyed egykor Thompson már csak 72-t kért; egy óra negyvenkor Baker úgy ítélte meg, hogy 71 font is bőven elég; pontban három órakor pedig Thompson azt tette közhírré, hogy megteszi már 70 font (1750 fr.) is.

A járókelőket szórakoztatta ez a fordított árverés, kezdte őket érdekelni a küzdelem. Meg-megálltak, odapillantottak, majd elmosolyodtak és továbbmentek.

A küzdelem pedig folytatódott, s épp olyan volt az adjonisten, mint a fogadjisten. A nap győztese újból a Baker ügynökség lett, amely immár nem tartott volna igényt többre 67 fontnál (1675 fr.).

A másnapi újságok beszámoltak az esetről, amelyet különbözőképpen ítéltek meg. A Times, más lapokkal együtt, a Thompson és Tsát hibáztatta, amiért kirobbantotta az ádáz árháborút. A Pall Mall Gazette viszont, nyomában a Daily Chronicle-lal, Thompsonéknak adott igazat. Végül is, ha az általános versengésnek áresés a következménye, annak csak a nagyközönség látja hasznát.

Akárhogy is, annyi bizonyos volt, hogy e hírverés rendkívüli hasznot hajt majd annak az ügynökségnek, amelyik végül is megnyeri a csatát. Ez már 28-án reggel nyilvánvalóvá vált. Aznap szüntelenül népes csoportok állták körbe a hirdetményeket, s egymást érték a szellemes megjegyzések.

A heves küzdelem pedig folytatódott, sőt tovább éleződött. Most már egy óra sem telt el két riposzt között, és az egymásra ragasztott szalagok tekintélyes vastagságot értek el.

Délben a Baker ügynökségnél biztos harcállásban költhették el az ebédjüket. Addigra ők már úgy számoltak, hogy 61 fontos (1525 frankos) részvételi díjjal is lehetséges az utazás.

– Isten bizony - kiáltott föl egy cockney³ - magam is helyet foglaltatok, mihelyt egy guinea-re (12,50 fr.)⁴ megy le a jegy ára! Írják csak föl a címemet: 175 White Chapel, Toby Laugher⁵... Esquire!⁶ - tette hozzá, és felfújta a képét.

A tömegen nevetés hullámzott végig. Pedig ennél a londoni utcagyereknél tájékozottabb emberek is joggal - és több okkal - számíthattak volna ilyesfajta árleszállításra. Volt már példa ilyesmire nem is egy: gondoljunk csak a Lake-Shore és a Nickel-Plate amerikai vasúttársaságok közötti ádáz versengésre, vagy még inkább a Trunk-Lines árháborújára, amelynek végén az egymással mérkőző társaságok már egy árva dollárért (5 fr.) voltak kénytelenek adni a New Yorkot Saint Louis-tól elválasztó 1700 kilométert!

Bakerék az ebédjüket költhették el biztos pozícióban, Thompsonék viszont alhattak egyet az övékre. De minő áron! Ekkor már az is behajózhatott a meghirdetett útra, akinek csak 56 font (1400 fr.) csörgött a zsebében.

Amikor e legutóbbi ár a nagyközönség tudomására jutott, még csak délután öt óra volt. Bakernek tehát lett volna ideje visszavágni, mégsem tett semmit. Nyilván belefáradt az egyhangú hadakozásba, s most visszahúzódott, hogy erőt gyűjtsön, mielőtt döntő csapást mér ellenfelére.

Legalábbis ez volt Robert benyomása, akiben szenvedélyes érdeklődés ébredt az újmódi verseny iránt.

A fejlemények őt igazolták. 29-én reggel éppen akkor ért a hirdetmények elé, amikor a Baker ügynökségtől jött plakátosfiúk újabb szalaggal ragasztották fölül az eddigieket. Bakerék ezúttal keményebb lépésre szánták el magukat. Egy csapásra 6 fonttal (150 fr.) csökkentették az árat, amely így 50 fontra (1250 fr.) zuhant. Thompsont és Tsát ezzel nyilván a földbe fogják döngölni. Hisz hogy ígérhetnének azok ép ésszel akár csak egy shillinggel⁷ is Bakerék alá?

Csakugyan, eltelt egy egész nap, s Thompson és Tsa nem adott hírt magáról. Robert úgy vélte, a harc ezzel eldőlt.

30-án azonban keserves ébredés várt rá. Az éjszaka Thompsonék összes hirdetményét leszedték. Helyükbe újak kerültek, olyan csiricsárék, hogy a nap szeme is belekáprázott. S ezeken az irdatlan, ölnyi széles plakátokon ez állott hatalmas betűkkel:

AZ UTAZÁS ÁRA, MINDENT BELEÉRTVE: 40 FONT.

Ha Baker azt remélte, hogy a földbe döngöli Thompsont, akkor Thompson nyilván el is akarta földelni Bakert. S ez fényesen sikerült is neki!

Ezer frank egy 37 napos útra, vagyis napi 27 frank! Ezt a küszöbértéket már lehetetlenség alulmúlni. S ezt valószínűleg a Baker ügynökség is így gondolta, mert eltelt az egész nap, s nem adott életjelet.

Robert egyelőre mégis reménykedett. Hinni akart benne, hogy Bakerék másnap - ahogy mondani szokás, a huszonnegyedik órában - még előállnak valami cselfogással. Csakhogy még e reményről is le kellett tennie, miután aznap este levele érkezett.

Minden külön magyarázat nélkül bekérették másnap, május 1-én reggel 9 órára. Az ismert események után vajon nem a legrosszabbtól kellett tartania?

Mondanunk sem kell, hogy pontosan megjelent a találkozón.

– Ezt a levelet kaptam... - kezdte, amikor a már látott igazgatóhelyettes elé lépett.

Az máris közbevágott, nem szerette a hasztalan fecsegést.

– Kitűnő, kitűnő... Csupán arról akartam tájékoztatni, hogy mégsem indítjuk a három szigetcsoportra tervezett utazásunkat.

– De hisz... - Robert-t meglepte, hogy a másik ilyen hidegvérrel teszi meg a bejelentést.

– Igen, és ha netán látta némelyik plakátot...

– Láttam őket - felelte Robert.

– Nos, akkor meg kell értenie, hogy ez az út számunkra nem járható. Egy 40 fontos utazásnak vagy az ügynökség issza meg a levét, vagy az utasok, sőt talán mindkettő. Ha valaki mégis ilyen feltételekkel hirdeti meg, akkor az vagy ostoba, vagy tréfacsináló. Középút nincs.

– Ezek szerint a Thompson ügynökség...? - sugallta Robert.

– A Thompson ügynökséget - szögezte le metsző hangon az igazgatóhelyettes - vagy egy tréfacsináló irányítja, aki ostobaságokat művel, vagy egy ostoba, aki tréfákat agyal ki. Lehet választani.

Robert elnevette magát.

– No de mi lesz az önök utasaival?

– Postai úton már vissza is kapták a foglalót, plusz kártalanítás gyanánt még egyszer annyit. Önt is éppen azért kérettem be ma reggel, hogy megegyezzünk az ön kártalanításáról.

Robert azonban nem kért a pénzből. Hogy elvégzett munkáért fogadjon el fizetést, annál mi sem volna természetesebb. De hogy úgyszólván spekuláljon az őt alkalmazni kívánó társaság nehézségeire, azt nem vehette a lelkére.

– Nagyon helyes! - bólintott beszélgetőtársa, s egy percig sem erősködött. - Adhatok viszont cserébe egy jótanácsot.

– És mi volna az?

– Csupán annyi, hogy jelentkezzék a Thompson és Tsánál, ugyanarra a munkakörre, amelyet nálunk látott volna el. Nyugodtan megmondhatja, hogy mi küldtük.

– Már késő - válaszolt Robert. - Az állást betöltötték.

– Ugyan, máris? Honnan tudja?

– A plakátokról. Sőt, a Thompson ügynökség tolmácsával én bizonyosan nem vehetném föl a versenyt.

– Szóval csak a plakátokról...?

– Onnan.

– Ez esetben - emelkedett búcsúra az igazgatóhelyettes - higgyen nekem, nyugodtan megpróbálhatja.

Robert kiábrándultan állt meg odakint. Alig foglalta volna el az állását, az máris kicsúszott a kezéből. Az utcán volt hát ismét, akárcsak pár napja. Fogadja tán meg Bakerék tanácsát? De az is mire volna jó? Hisz mekkora a valószínűsége, hogy az az állás még betöltetlen? Másfelől, nem kell-e minden esélyt megragadnia?

Határozatlanságában rábízta magát a véletlenre. De az ég nyilván különös kegyeibe vette, mert akaratlanul is épp a Thompson és Tsa cég irodája előtt állt meg, amikor egy közeli óra tízet ütött.

Meggyőződés nélkül benyitott, és egyből egy tágas, eléggé fényűző teremben találta magát, amelynek közepén félkörben sorakoztak a kisablakok, legalább tizenöt. Csak az egyik mögött lehetett látni egy munkájába merült alkalmazottat, a többi mind zárva volt.

A közönségnek fenntartott részen egy férfi járkált öles léptekkel föl-alá, egy prospektust olvasott, és széljegyzeteket firkált rá. A ceruzát fogó kezén három gyűrű díszelgett - egy a kisujján, kettő a gyűrűsujján -, a papírt tartó kezére viszont négy is jutott. Amíg a középtermetű, jó húsban lévő illető így sürgölődött, enyhén domborodó hasán összecsendültek aranyláncának számos függői és fityegői. Tekintetét hol a papírra, hol a mennyezetre szegezte, mintha onnan akarna ihletet meríteni. Nem tudta visszafogni a mozdulatait. Szemlátomást afféle mozgékony, nyughatatlan ember volt, akinek csak úgy élet az élet, ha mindig új és új érzelmek fűszerezik és kibogozhatatlan nehézségek tarkítják.

A legmeglepőbb, hogy ez a személy angol volt. Kis pocakja, olajos bőre, szurokfekete bajsza, állandó sietsége s általában minden megnyilvánulása vérbeli olaszra vallott, akitől lépten-nyomon ezt hallani: „eccellenza⁸ így, eccellenza úgy”. A felületes szemlélő benyomását a behatóbb vizsgálódás is megerősítette volna: a nevető szempár, a fitos orr, az alacsony homlok, a göndör, sötét hajzat már-már elegáns lett volna, ha nem hat egy kicsit közönségesen.

Robert láttán a járkáló megtorpant, fölpillantott olvasmányából, s máris elébe sietett, túláradó nyájassággal üdvözölte, és száját szív formára csücsörítve így szólt:

– Kedves uram, vajon azzal kecsegtet minket a szerencse, hogy a segítségére lehetünk valamiben?

Robert válaszra sem nyithatta a száját, mert a másik már folytatta:

– Nyilván a három szigetcsoportra induló utazásunk érdekli?

– Csakugyan - kezdte Robert -, de...

Ezúttal is szavát szegték.

– Csodás utazás! Káprázatos utazás, uram! - kiáltott föl a másik. - Az árát pedig, mondhatom, olyan alacsonyra szabtuk, hogy olcsóbb már nem is lehet! Nézze csak, uram - mutatott a falon függő térképre -, milyen hosszú út vár az utasainkra. No és, mit gondol, mennyiért? 200 fontért? 150-ért? 100-ért? Nem, uram, szerény 40 fontért, minden egyéb költség nélkül. Az étkezés kiváló, uram, a gőzhajó és fülkéi kényelmesek; a kirándulásokhoz kocsi és hordár jár; a szárazföldön elsőosztályú szállodák állnak rendelkezésre!

Szóról szóra fölmondta a prospektust.

Robert hiába próbált gátat vetni a szóáradatnak. Hogy is lehetne megállítani egy teljes gőzzel robogó mozdonyt?

– Bizony, bizony... Vagy talán már olvasta a részleteket a plakátokon? Akkor azt is jól tudja, milyen csatát kellett megvívnunk az útért. Mondhatom, uram, dicső küzdelem volt!

Szónoklata talán még órákig eltart, ha a türelmét vesztett Robert nem téríti jobb belátásra.

– Thompson urat keresem - szólt szárazon.

– Hisz ön előtt áll, szolgálatára - felelte az ékesszóló férfiú.

– Ez esetben szíveskedne tájékoztatni - folytatta Robert -, hogy valóban került-e, mint hallottam, tolmácsuk az útra?

– Meghiszem azt! - kiáltott föl Thompson. - Hát hogy is ne került volna! Tolmács nélkül el sem indulnánk ilyen hosszú útra. A mi csodálatos tolmácsunk kivétel nélkül minden nyelvben tökéletesen otthonos.

– Akkor nem is tehetek mást, mint hogy bocsánatot kérek, amiért föltartottam.

– Hogyhogy? - jött zavarba Thompson.

– Én éppen azért jöttem, hogy erre az állásra jelentkezzem... de mivel időközben betöltötték... - intett búcsút udvariasan Robert, és már indult is kifelé.

De az ajtóig sem ért el, mert Thompson utána vetette magát:

– De hisz ha erről van szó! Értsük meg egymást, az ördögbe is! Micsoda megátalkodott ember! Kérem, kérem, legyen olyan jó és kövessen.

– De hát mi célból?

Thompson nem hagyta annyiban.

– Jöjjön csak, jöjjön!

Azzal fölvezette Robert-t az emeleti irodájába. Az itteni szegényes bútorzat igencsak elütött a földszint kissé hivalkodó fényűzésétől. Egy politúrját vesztett mahagóni asztalon és hat fonott széken kívül nem volt benne semmi.

Thompson leült és hellyel kínálta Robert-t.

– Most, hogy négyszemközt maradtunk - szólt -, kerek perec bevallhatom, hogy nincsen tolmácsunk.

– Pedig öt perce sincs, hogy...

– No persze - felelte Thompson -, de öt perce még azt hittem, hogy ügyféllel állok szemben!

S olyan szívből jövő hahotára fakadt, hogy Robert-ra akaratlanul is átragadt a derűje.

Thompson folytatta:

– Az állás tehát nincs betöltve. De azért lássuk csak: vannak-e önnek ajánlói?

– Azt hiszem, hogy el fog tekinteni az ajánlólevelektől - felelte Robert -, ha megtudja, hogy egy órával ezelőtt még a Baker és Tsa ügynökség alkalmazásában álltam.

– Ön Bakertől jön? - kiáltott föl Thompson.

Robert-nak apróra be kellett számolnia arról, hogyan is alakultak így a dolgok.

A diadalittas Thompson alig fért a bőrébe. A vetélytársának még a tolmácsát is elszipkázni: ez igen! Kacagott, a combját csapkodta, fölállt, visszaült, izgett-mozgott, s minduntalan közbekiáltott:

– Nagyszerű! Hihetetlen! Pokolian mulatságos!

Majd amikor kissé lecsillapodott:

– Nos, ha így áll a dolog, akkor már meg is állapodtunk, kedves uram. De mondja csak, mivel foglalkozott, mielőtt elszegődött ahhoz a szegény ördöghöz?

– Az anyanyelvemet tanítottam - felelte Robert.

– Vagyis...? - tudakolta Thompson.

– A franciát.

– Helyes! - bólintott Thompson. - És más nyelveken is tud?

– Teringettét! - nevetett föl Robert is. - Minden nyelven éppen nem tudok, mint az ön híres tolmácsa. A francián kívül, mint hallhatja, beszélek angolul, s ezen kívül mindössze spanyolul és portugálul.

– Ez bizony nem csekélység! - rikkantotta Thompson, aki csak az angolt beszélte, s még azt se valami szépen.

– Ha ön ennyivel beéri, akkor minden rendben is van - szólt Robert.

Thompson folytatta.

– Térjünk akkor rá a javadalmazás kérdésére. Tapintatlan volnék, ha megkérdezném, mennyit ígértek önnek Bakerék?

– Ugyan, dehogy - válaszolt Robert. - 300 frankos átalánydíjat, költségmentesen.

Thompson elmerült a gondolataiban.

– Bizony, bizony - mormogta. - 300 frank, az nem valami sok. Nem, azt nem mondhatni, hogy túl sok volna - pattant föl. Majd visszaült, és elmerülten szemlélte egyik gyűrűjét.

– Mindazonáltal a mi számunkra, mivel a lehetőségek legvégső - érti, legvégső! - határáig csökkentettük az árainkat, talán még ez az összeg is kissé magas volna.

– Vagyis szerényebb bérrel kellene beérnem? - tudakolta Robert.

– Bizony, meglehet... - suttogta Thompson. - Némileg, hm, alacsonyabbal...

– No de milyen mértékű csökkentésre számítsak? - kötötte az ebet a karóhoz Robert.

Thompson fölállt és átment a szobán:

– Ej, kedves uram, legyen belátással. Jól tudja, milyen kíméletlen árharcra kényszerített bennünket az átkozott Baker...

– S ezért aztán...? - szólt közbe Robert.

– Ezért aztán végül 50 százalékot engednünk kellett a kiinduló árainkból. Talán nem így van, drága uram? Így bizony, ahogy kétszer kettő az négy! Nos, hogy ezt az áldozatot meg tudjuk hozni, ahhoz elengedhetetlen, hogy munkatársaink is a segítségünkre legyenek, s hogy nyomunkba lépve lelkesen kövessék példánkat...

– Vagyis 50 százalékkal leszállítsák az igényeiket - fogalmazta át Robert. Beszélgetőtársa rábólintott.

Robert savanyú képet vágott. Erre aztán Thompson elébe állt, és minden ékesszólását bevetette:

– Az ember legyen képes áldozatot hozni a közjóért. S vajon mi lehetne üdvösebb a közre nézve, mint az, ha a hajdan oly költséges utazások árát szinte nullára csökkentve a nagy tömegek számára is lehetővé tesszük mindazt az élvezetet, amiben eleddig csak néhány kiváltságosnak lehetett része? Ez aztán az emberbaráti cselekedet, az ördögbe is! Nemes szív nem maradhat közömbös ilyesmi láttán.

Robert viszont közömbös maradt e szóvirágok hallatán. Ha némi mérlegelés után mégis beadta a derekát, azt csakis saját elhatározásából tette.

Kölcsönösen szavukat adták tehát, megállapodtak a 150 frankban, és az egyezség pecsétjéül Thompson melegen szorongatta Robert kezét.

Robert viszonylag elégedetten tért haza. Díjazása a felére csökkent ugyan, de még így is kellemes utazásra számíthat; mindent egybevetve a mostani nehéz helyzetében előnyösnek ítélte az alkut. Egy dologtól tartott csupán. Mi lesz, ha egy harmadik konkurens ügynökség is színre lép, azután egy negyedik, és így tovább? Hisz mi is vethetne véget egy ilyen küzdelemnek?

S ha erre sor kerülne, milyen nevetséges díjazásra kellene akkor számítania a tolmács-idegenvezetőnek?