SZEMTŐL SZEMBEN

Leáldozóban lett volna Thompson csillaga? A Seamew fedélzetén érezhetően romlott a helyzet. A lázadás merész hidrája fölütötte száz fejének egyikét.

Május 30-án az utasok már jókor reggel partra szálltak, akárcsak az előző nap. Az Angol Hotel asztalánál gyűltek össze ebédre, akárcsak az előző nap, és reggeltől estig Funchalt és környékét járták, akárcsak az előző nap.

De amikor este visszatértek a hajóra, és belegondoltak, hogy még négy napig ugyanazt kell majd művelniük, mint az első két napon, olyan fásultság vett rajtuk erőt, hogy 31-én a társaság fele már nem is volt hajlandó partra szállni.

A saját érdekét néző Thompson vak és süket maradt, mintha nem is észlelné az általános elégedetlenséget. Csak azzal gondolt, milyen megtakarítást jelent neki minden létszámcsökkenés. Maroknyi csapat élén szállt partra, és sugárzó arccal ült az asztalfőre az ebédnél.

Végül mégis ki kellett nyitnia a szemét és a fülét.

A horgonyzó hajón töltött unalmas nap alatt az ellenszegülők összeesküvést kezdtek szőni. Amikor az Általános Ügyintéző visszatért a hajóra, már nem kerülhette el a figyelmét, hogy milyen nyugtalanság ütötte föl a fejét rendszerint békés turistái között. Lázadás érlelődött.

S június 1-én reggel ki is tört a lázadás, mert már nem csak azok rosszkedve táplálta, akik eltökélték magukat, hogy nem hagyják el a Seamew-t, hanem azoké is, akiket földühített, hogy az előző nap már harmadszor kellett tíz órát csatangolniuk Funchal érdektelen utcáin. Negyedszer már nem akartak lépre menni.

Így történt hát, hogy június 1-én az indulás órájában Thompson teljesen elárvultan ácsorgott a kötélhágcsónál. Azaz egyetlenegy társa maradt még: Van Piperboom úr, Rotterdamból, akire érthető okok miatt nem hatott semmiféle bujtogatás.

Őrá forradalmi propaganda nem lehetett hatással. Rendületlenül járt annak az egyetlen útitársának a nyomában, akiről tudta, hogy hivatalos címet visel. Thompson így lassanként már nem is túravezetőnek, inkább elefánthajtónak érezhette magát.

A három nap alatt Piperboom soha nem tágított mellőle. Bárhová ment Thompson, a hollandus ott lihegett a nyomában. Rá, az utolsó hű katonára még akkor is számíthatott hadvezére, amikor egész serege faképnél hagyta.

Amikor Thompson látta, hogy híveinek táborából egyetlen fő jelent meg a gyülekezőn, mindjárt odalett a szokásos magabiztossága. Mitévő legyen, hagyja el a hajót vagy sem? Szinte hallotta Hamilton és Saunders szavát: „a program, uram, a program!”. Már épp engedelmeskedett volna a két gáncsoskodó föltételezett parancsának, és rálépett a kötélhágcsó legfelső fokára, amikor megütötte fülét a viharfedélzeten csoportosuló utasok zajongása.

Thompson újból elbizonytalanodott, megtorpant. Egy percen belül húsz mérges arc gyűlt köréje.

Egy utas vállalkozott rá, hogy társai nevében szóljon.

– Ezek szerint ma is Funchalba készül, uram - mondta erőltetett nyugalommal.

– Magától értetődik, uram - felelte Thompson ártatlan képpel.

– Hát holnap? Meg holnapután?

– Természetesen ugyanoda.

– Nos, uram, kénytelen vagyok a tudomására hozni - az utas akaratlanul is fölemelte a hangját -, hogy mi ezt kissé egyhangúnak találjuk.

– Hogy lehet az? - kiáltott föl lefegyverző naivsággal Thompson.

– Bizony, uram, egyhangúnak. Értelmes embereket nem kényszeríthet arra, hogy hat álló napig egy olyan várost bámuljanak, mint Funchal. Mi sétákra, kirándulásokra számítottunk.

– Pedig a program - szólt Thompson - semmi ilyesmit nem ígér, uram.

Az utas nagyot sóhajtott, mint aki az indulatait próbálja fékezni.

– Valóban nem, és igazán kíváncsiak vagyunk, hogy miért. Megmondaná, hogy Madeirán miért nem szervez olyan programot, mint az Azori-szigeteken?

Csakis azért, mert minél kulturáltabb egy ország, annál „kulturáltabbak” az árai is. Thompson tartott tőle, hogy az angol vendégekhez szokott vidéken túl sokba jönne neki egy kirándulás. Csakhogy ilyen érvvel mégsem hozakodhatott elő.

– Mi sem egyszerűbb, uram - folyamodott legnyájasabb mosolyához. - Ügynökségünk úgy gondolta, hogy utasaink jó néven veszik majd, ha a megszokott csoportos utak helyett itt a változatosság kedvéért ki-ki külön szervezheti meg a maga kirándulását. Ezen a vidéken, ahol az angol nyelv ismerete egészen általános, mi sem könnyebb a...

– Nos, az Ügynökség nagyon téved - szólt közbe az utasok szóvivője. - Következésképp...

– Az Ügynökség téved! - szakította félbe most Thompson a felperes ügyvédjét. - Tévedés áldozatai lettünk! Örülök, hogy csupán egy apró tévedést hánynak a szememre.

Azzal a viharfedélzeten termett, és egyik utastól a másikig rohant.

– Hiszen, uraim, önök tudják a legjobban, hogy az Ügynökség nem ismer lehetetlent. Úgy is mondhatnám, hogy Ügynökségünk semmitől nem riad vissza, ha utasainak kényelméről van szó!

Kezdett belemelegedni szónoklatába.

– Az Ügynökség, uraim, utasainak hűséges, fáradhatatlan, odaadó barátja! Mit barátja - valósággal édesanyja, uraim!

Thompson ellágyult, már-már sírva fakadt.

– Szerencsére senki nem vádol bennünket azzal, hogy tudatosan hanyagoltunk volna el bármit, ami az önök javát szolgálhatja. Egy ilyen vád, mondhatom, felháborító, sőt vérforraló volna! A tévedés, az más. Mindenki tévedhet, emberek vagyunk. A lónak négy lába van, mégis megbotlik. Meglehet, tévedtem. Belátom, tévedtem. Elnézésüket kérem, uraim, bocsássanak meg nekem. Hiba csúszott a számításaimba.

– A csorbát ki lehet köszörülni - szólt hidegen az utas, aki elengedte a füle mellett Thompson szóáradatát.

– De hogyan, uram? - kérdezte nyájasan Thompson.

– Úgy, hogy már holnapra megszervez egy kirándulást, ahelyett, hogy még két napig Funchalban rostokolnánk.

– Az lehetetlen! - kiáltotta Thompson. - Erre az Ügynökség nem készült föl. Kevés az idő. Egy kirándulást jól meg kell tervezni, alapos szervezésre, hosszas előkészületekre van szükség...

Thompson utolsó szavai köznevetségbe fúltak. Tudta mindenki, miféle előkészületek előzték meg az eddigi kirándulásaikat! De Thompsont ennyivel nem lehetett leszerelni.

– Lehetetlen! - ismételte újult erővel.

Határozott hangján érződött, hogy ezen a ponton nem lehet megingatni. A megszeppent szónok nem is kötötte tovább az ebet a karóhoz.

– Akkor szedjük föl a horgonyt! - kiáltott közbe egy gunyoros hang.

Thompson kapva kapott a javaslaton.

– Szedjük föl a horgonyt? Kérem, ahogy tetszik! Az Ügynökség az önök szolgálatában áll, ezt nem is kell ismételnem. Nos, hát akkor szavazzuk meg, hogy elhajózzunk-e.

– Igen! Hajózzunk el! - kiáltották kórusban az utasok.

– Mi úgy teszünk, ahogy kívánják - szögezte le Thompson. - Most is, és minden körülmények között, ha szabad így mondanom!

A partraszállás tervét elejtve új utasításokat adott Pip kapitánynak, míg Piperboom, látván, hogy aznap már biztosan nem indulnak Funchalba, békésen elterült egy karosszékben, és rágyújtott örökös pipájára. Az ő fejedelmi egykedvűségét nem ingathatták meg váratlan fordulatok.

Mégsem kezdhették el azonnal az előkészületeket az indulásra, hiszen a két napja távozott nyolc utas még nem tért vissza. Sokat aligha kell várni rájuk, öt óra előtt vissza kell érniük a hajóra.

Ezen a napon Thompsonnak bőven nyílt rá alkalma, hogy csillogtassa diplomataerényeit. A hadviselő felek hivatalosan ugyan békét kötöttek, de a szívük mélyén nem honolt béke. Thompsonnak most mindenki az ellensége volt a fedélzeten: az is, aki ellenezte, az is, aki helyeselte a szükségmegoldásként sietve jóváhagyott továbbhajózást.

Bámulatos, hogy Thompson milyen közömbösséget tudott tettetni. Nem szólt hozzá senki, mindenki úgyszólván hátat mutatott neki. Róla mindez lepergett: állandó mosolyával, megszokott fesztelenségével közlekedett az ellenséges csoportok között.

Öt óra tájt mégis kellemetlen érzés költözött a keblébe. Saunders és Hamilton hamarosan visszatérnek. Vajon mit szól majd a két örökös morgolódó a program e példátlan felrúgásához? Thompson már előre fázott.

De öt óra, hat óra, hét óra is elmúlt - a kirándulók sehol. A vacsoránál az utasok csak e megmagyarázhatatlan késésről beszéltek; Hamiltonék és Blockheadék kezdtek komolyan aggódni.

Hát még milyen nyugtalanság fogta el őket, amikor leszállt az éj, és utastársaiknak még mindig nem volt se híre, se hamva. Mi történhetett velük?

– Minden megtörténhetett, uram, és még sok más is - mondta négyszemközt Johnson kásás hangon Cooley tiszteletesnek, aki ijedten hajolt el az óvatos duhaj szeszes lehelete elől.

Fél tízkor Thompson már éppen elszánta magát, hogy átkel Funchalba tájékozódni, amikor végre egy vízijármű simult a Seamew jobb oldalához. Egymás után léptek a fedélzetre az elkésett kirándulók - sajnos, kevesebben, mint ahányan útra keltek.

Amilyen jókedvűen indultak, olyan gyászos hangulatban tértek meg. Milyen hosszú volt a visszaút Funchalba!

Az őket ért csapás után először Dollynak kellett szentelniük minden figyelmüket, mert a leány szinte eszét vesztette a szerencsétlenségtől. Jó ideig hiába szorgoskodtak körülötte. Csak Roger-nak sikerült végül szelíd szavakkal kissé magához térítenie a porig sújtott leányt.

Amikor a szerencsétlen végül belefáradt a zokogásba, Roger mindent megtett, hogy némi reménységet csöpögtessen a szívébe. Morgand úr ügyes és bátor, meg fogja menteni azt, akiért olyan odaadó tettre vállalkozott - bizonygatta. Roger fáradhatatlanul, egy órán át ismételgette ezt a vigaszt, míg Dolly lelkébe viszonylagos nyugalom költözött.

Azután föltámogatta az útra, ahol a lovaik vártak, nyeregbe segítette, és nem tágított mellőle, kitartóan vigasztalta tovább.

Jack komoran magába fordult, a rokoni kötelék ellenére meg sem próbált a vigasztaló jótevő szerepében föllépni. Közönyössége csak azért nem tűnt föl társainak, mert a váratlan szerencsétlenség annyira letaglózta őket, hogy másra nem is volt szemük. Csöndben haladtak, mindenkinek az iménti gyászos események jártak a fejében. Egyikük sem osztotta azt a reménységet, amelyet Roger oly nemes módon próbált elültetni Dolly lelkében.

Lassan mentek a Curral das Freiras keleti lejtőjén haladó úton, az „Új Út” kereszteződése felé. Közben egy pillanatra sem vették le szemüket a sötéten örvénylő, lassan csöndesedő vízárról. Napnyugtakor érték el az „Új Utat”, s ettől kezdve gyorsan távolodtak attól a ponttól, ahol két barátjuknak nyoma veszett.

Egy óra múlva már bárka vitte őket Funchalból a Seamew-ra, ahol Thompson türelmetlenül és egyre riadtabban várta őket.

Az ijedtség néha merész tettekre sarkall. Thompson úgy érezte, jobb, ha egyből túlesik a dolog nehezén.

Elébe szaladt hát a későn érkezőknek. Elsőként éppen a baronet bukkant föl a kötélhágcsón, és a háta mögül hallható nyekergés elárulta, hogy már a félelmetes Saunders sem lehet messze. Thompson szemközt állott egyik ádáz ellenségével, és már a másik is közelgett.

– Milyen későn érnek vissza, uraim! - vetette be legmegnyerőbb mosolyát, feledvén, hogy a sötétség hatástalanítja ezt a fegyvert. - Már pokolian aggódtunk magukért.

Tekintve, hogy milyen viszonyban álltak az Általános Ügyintézővel, Hamiltont és Saunderst meglephette volna, hogy az ennyire aggódik értük. De Hamiltont és Saunderst most valami egészen más foglalkoztatta, és Thompson szavai el sem hatoltak az értelmükig. Közben a többi kiránduló is a fedélzetre lépett, s most csöndben, félkaréjban állták körbe őket.

– Annál türelmetlenebbül vártuk önöket - folytatta Thompson egy könnyed fordulattal -, mert távollétükben az urak és a hölgyek arra kértek, mit is mondok, azt követelték tőlem, hogy tegyünk egy aprócska változtatást az útitervünkön.

Az utolsó szavakat Thompson már remegve ejtette ki. De mivel nem jött válasz, fölbátorodott.

– Nyugodtan mondhatom, csekélységről van szó! Az urak és a hölgyek úgy ítélték, hogy már épp elég időt szántunk Funchalra, s ezért már ma este szeretnének továbbindulni. Fölteszem, hogy nincs kifogásuk a javaslat ellen? Ráadásul ily módon két napot le is faraghatnánk háromnapos késésünkből!

Válasz most sem érkezett. Thompsont meglepte a könnyű siker, és csak ekkor tekintett végig figyelmesebben néma hallgatóin. Most már neki is rögtön feltűnt különös viselkedésük. Dolly Roger vállán sírdogált. Négy társuk komoran várta, hogy a locska Thompson végre elhallgasson. Feszült arcvonásaikról lerítt, hogy komoly a mondanivalójuk.

Thompson végigtekintett a kirándulók kis csoportján, és most vette észre, hogy nincs ki a létszám.

– Csak nem történt valami...? - kérdezte, és megremegett a hangja.

Mintha valami titokzatos intésnek engedelmeskednének, az utasok síri csöndben, szorosan Thompson köré gyűltek.

– Hol van Lindsayné asszony? - kérdezte az. - Hol van Morgand úr?

Dolly fölzokogott, Saunders csüggedten intett. Végül Jack Lindsay lépett ki társai elé, és már éppen szóra nyitotta a száját - de egyszer csak elsápadt, kinyújtotta karját, és hátrébb lépett.

Mivel mindenki figyelmét a visszatérő kirándulók kötötték le, senki nem törődött azzal, hogy mi történik a hajó másik oldalán. Jack mozdulatára most mindnyájan oda néztek, ahová mutatott.

A helyzetjelző lámpák halvány fényében gyászos jelenés tűnt föl. Vérző homlokkal, sáros, csuromvizes ruhában Robert Morgand állt előttük: az alélt Alice Lindsayt támogatta, akiben még volt annyi erő, hogy elszántan feléjük fordítsa holtsápadt arcát.

Alice felelt meg Thompson kérdésére.

– Itt vagyunk - ennyit mondott csupán, és lázban égő szemét a sógorára szegezte, aki erre még jobban elsápadt és hátrahőkölt.

– Itt vagyunk - ismételte Robert, és e két szóból egyszerre hallottak ki vádat, fenyegetést és kihívást.