AMELYBEN MEGTANULJUK ÉRTÉKELNI JOHNSON BÖLCSESSÉGÉT

São Miguel szigete alakjára nézvést nagyjából egy elnyújtott lopótökre emlékeztet. Középen, ahol két tengeröböl keskenyíti el a tök szárát, két szinte egyforma lakosszámú város terül el: délen Ponta Delgada, északon Ribeira Grande. Egymástól körülbelül tizennyolc kilométerre esnek, s egy kétszáz méternél magasabbra nem hágó út köti őket össze.

Ettől az alacsony fekvésű résztől jobbra és balra viszont annál magasabb ormok meredeznek az egész szigeten. A nyugati részt a második napon fogják megtekinteni, egy Ribeira Grandéban töltött éjszaka után, ahová Ponta Delgadából érkeznek majd friss hátasok. Az első napot a keleti részre szánták.

Figyelembe véve, hogy milyen kanyargósak a sziget útjai, a két napon negyven-negyven kilométer várt rájuk: emberpróbáló feladat. Robert-ral és a helyi vezetőkkel tanácskozva Thompson úgy döntött, hogy reggel fél hétre hozza előre a programban nyolc órára kiírt indulást.

Képzelhetjük, micsoda botrányt csapott Hamilton és Saunders. A két szövetséges fölhánytorgatta, hogy már megint módosul az útiterv, amelyet ők minden vitán fölül álló törvénynek tekintettek.

– Nos, uram, jól jegyezze meg - szótagolta sziszegve Saunders -: én nem fo-gok el-in-dul-ni haj-na-li fél hét-kor!

– De én sem - szögezte le sietve a baronet, hogy le ne maradjon példaképe mögött. - És lady Hamilton sem, miss Hamilton pedig mégúgy sem. Nyolc órakor szállunk partra, amint azt az ön programja előírja, és elvárjuk, hogy akkorra álljanak elő a beígért szállítóeszközök. Ezt vegye tudomásul, uram.

Hamilton és Saunders megjegyzései nem voltak éppen alaptalanok, de bárhogy is igyekezett kedvében járni Thompson az utasainak, ez a két alak kis híján kihozta a sodrából. Végül kimérten biccentett, és szóra sem méltatta őket.

A faiali fölvonuláshoz mindenben hasonlatos menetük végül Thompson jelére reggel hét órakor lódult neki az útnak. Thargelát a hajón hagyták.

A létszám különben sem volt teljes. Távol maradt az ifjú pár, és hiányzott a félős Johnson, aki folyvást földrengéstől rettegett.

– Pedig anélkül sem áll valami szilárdan a lábán! - jegyezte meg kajánul Roger.

Nem jöttek el Hamiltonék, sem Saunders, s nem szállt partra két-három idősebb hölgy sem, akik koruk miatt nem vállalkozhattak ilyen hosszú útra.

A menetoszlop így összesen ötvennégy turistából állt, beleértve Dom Higino da Veigát is, akinek a fivérei inkább a hajón maradtak.

Hála Dom Higinónak, Blockhead is a kirándulókkal tarthatott. Thompson szigorúan a hajón hagyta volna, de a portugál szót emelt érdekében, ígérvén, hogy a különös beteg még aznap délelőtt meggyógyul. Miután így kezességet vállalt érte, a visszavonult vegyeskereskedő elindulhatott a többiekkel, de csakis azzal a feltétellel, hogy mindig száz méterre az utolsó sor mögött marad. Így nem volt ugyan más társasága, mint a csacsija meg a hajcsár, de ez a sajátos helyzet nem is zavarta különösebben. Blockhead olyan ember volt, akit minden érdekel, s aki a dolgoknak csak a jó oldalát látja meg. Szerencsés természet, szöges ellentéte a rigolyás Hamiltonnek!

A turisták nyolc órakor hagyták el a várost, keleti irányban. A gabona- és zöldségtermelő vidék olyan képet nyújtott, mintha újból Horta környékén járnának. Távolabb ugyanazok a fafajták zöldelltek. Hamarosan mégis szembeszökő lett az eltérés Faial és São Miguel között, mégpedig az utóbbi javára. Emitt sehol nem volt sivár a vidék, s egy talpalatnyi művelhető föld sem maradt kihasználatlanul. Ahol a völgyek tisztásain át ráláttak a hegycsúcsokra, ott nem csenevész sarjerdő szerénykedett, hanem sudár szálerdő pompázott mindenfelé. Ez a helyi hatóságok érdeme: ötven éve fásítanak lankadatlanul, ezer meg ezer csemetével ültetik be a hegyoldalakat.

A karaván nem sokkal dél előtt egy tágas völgy szélére ért.

– A Vale das Furnas - jelentette be az elöl haladó vezető.

A kopár hegyek övezte Vale das Furnas - vagyis Kemence-völgy¹ - szinte tökéletes, mintegy három kilométer sugarú kört formáz. Északkeletről egy szűk vágaton keresztül egy folyó tör a völgybe, s délkeleten hagyja el, ahol a hegyek alább ereszkednek.

Turistáink e „meleg folyó” - mert ezt jelenti a „Ribeira Quente” név - korán termő zöldségekkel beültetett partján haladtak, a folyással szemben. Céljuk egy hőforrás volt, túl azon a falun, amelynek napsütés aranyozta háztetői két kilométeres távolságban csillogtak.

Különös szöglete ez a vidéknek. Lépten-nyomon források fakadnak, egyik forró, másik jéghideg, de ásványi elemekben mindegyik vize bővelkedik. Némely forrás alig látható erecskét táplál csupán - ezeket az itteniek „Olhos”-nak, vagyis „szemeknek” hívják -, mások viszont jelentékenyebbek. Az egyik ilyen egy szökőkút medencéjére emlékeztető mélyedésben fakad, nagy sistergéssel lövelli méternyi magasságba tűzforró vizét, amelynek hőfoka a 105 Celsius-fokot is eléri. Köröskörül mindent elborít a sűrű, kénes köd, s a kén szilárd kéregként üli meg a talajt, minden fűszálat, virágot és más növényt.

Thompson nyomatékos buzdítására Blockhead kénytelen volt bemenni a forró gőzbe. Ezt a kúrát agyalta ki ugyanis Dom Higino; pontosabban nem tett mást, mint egy São Miguel szigetén elterjedt népi gyógymódot javallt, amelyet nyilván még régmúlt időkben tanult el az élősdiek gyötörte jószágoktól az emberi értelem.

Erőteljes gyógymód, annyi bizonyos. Szélirányban alig lehetett kibírni a gőz forróságát. Blockhead mégsem habozott, s bátran belépett a lobogó gőzfüggöny mögé. Alapjában nem bánta, hogy kipróbálhatja ezt a szokatlan kúrát.

Amikor Blockhead gőzölése véget ért, gyógyultnak talán még nem volt mondható, de az biztos, hogy puhára főtt. Arcába vér tolult, homlokáról patakokban folyt a földre az izzadság, egyszóval siralmas állapotban került elő.

Ám még ezzel sem értek véget kínjai. Dom Higino intésére a társutasok tíz méterrel odébb máris egy másik forrás köré gyűltek. Emez az előbbinél is szilajabb, a Pedro Botelho névre hallgat, s egy barlangféle mélyén fortyog, amelyről az itteniek szentül hiszik, hogy a pokol egyik torka. Való igaz, hogy a barlang mélyén ördögien sistereg a láthatatlan víz, s közben hatalmas mennyiségű szappantartalmú sár bugyog kifelé: Dom Higino azt remélte, hogy ez utóbbi teljessé teheti betege gyógyulását.

Miután Blockhead levetkőzött, Dom Higino parancsára többször is belemerítették ebbe a sárba, amelynek hőmérséklete eléri, sőt tán meg is haladja a negyvenöt fokot. A szerencsétlen Blockhead szó szerint forró pillanatokat élt át, s kínjában úgy üvöltött, ahogy a torkán kifért, de hangját elnyomta részvétlen társainak hangos nevetése.

Ám az üvöltésre és nevetésre félelmetes morajlás adott választ. A barlangból sűrű gőzfelhő és fenyegető tűznyelvek csaptak ki, majd erőteljes vízsugár lövellt az égre s hullott vissza égető esőként a vakmerő társasutasok fejére.

Ezek páni rémületben futottak, amerre láttak. Önbizalmukat csak akkor nyerték úgy-ahogy vissza, amikor az idegenvezetők elmondták, hogy ez a jelenség elég gyakran előfordul, s annál hevesebben zajlik le, minél messzebbre hangzik a morajlás. Kielégítő magyarázatot még senki nem adott a jelenségre.

Blockhead kihasználta a pánikot, és kikecmergett sárfürdőjéből. Tüstént meg is hempergett a Ribeira Quente legalábbis langyos habjaiban, melyeket ő mégis kellemesen jeges fürdőnek érzett.

Vajon csakugyan hatásos volt a Dom Higino javallta gyógymód, ahogy az itteniek tartották? Vagy Absyrthus Blockhead csupán képzelt beteg volt? Soha nem fogjuk megtudni. Annyi bizonyos, hogy a visszavonult vegyeskereskedőt e pillanattól fogva mindenki gyógyultnak tekintette, s mondhatni, ezennel visszatérhetett a közéletbe.

A közeli faluban nagy nehezen került annyi ennivaló az asztalra, hogy a faiali lakomához hasonló, bár annál kissé szokványosabb étkezésben lehetett részük. Utána két óra körül állt újra össze a menetoszlop. Már éppen elindultak volna, sőt meg is tették az első lépéseket, amikor egy második karaván vonult be a faluba.

Emez az övéknek mintegy kicsinyített mása volt, hisz csupán nyolc személyből állt. De micsoda személyekből! Saunders, sir, lady és miss Hamilton, valamint négy idegenvezető: így állt össze ez a csapat, amely a program előírta időpontban, vagyis az első menetoszlop után másfél órával indult útnak, s ezt az eltérést gondosan megőrizte azóta is.

Hamilton és Saunders leszállt hátasáról, és komoly képpel Thompson elé járult, aki közönyösen fütyörészve tekintett rájuk.

– Remélhetjük-e, uram - szólt Saunders -, hogy itt valamiféle ebédre lelünk?

– Szavamra, uram, fogalmam sincs - felelte Thompson megnyerő közvetlenséggel. - Forduljanak esetleg ahhoz a derék fogadóshoz, aki az ajtajában álldogál, ő talán teljesíti a kérésüket... ha ugyan a hölgyek és urak hagytak még valami ehetőt a vidéken.

A makrancos Thompson fölszegte a fejét, mint aki igát ráz le a válláról. Hamiltont erősen meglepte ez a különös önállóskodhatnék. Mérgében villámokat szórt a szeme. Saunders kéjesen azt remélte, hogy a harcias baronet rendesebb fogás híján végül a kihívóan viselkedő ügyintézővel csillapítja majd éhségét.

De az csak nemtörődöm módon hátat fordított nekik, s minden teketória nélkül jelt adott híveinek az indulásra.

A Vale das Furnast elhagyván egy darabig a szintén Furnas nevű tó partján haladtak, amely egy egykori kráter tojásdad mélyedését tölti ki. Azután egy kanyargós ösvény következett, amelyen lassanként magasabb fennsíkokra jutottak. Elég fárasztó volt itt fölkapaszkodni. Állataik lába alatt hamarosan olyasféleképp kezdett ropogni a száraz, laza talaj, mint a gyűrögető kézben megzizzenő szövet. Patáik valamiféle szürke, zörgő hamut tapodtak.

– La Lagoa Secca - jelentette be az elöl haladó idegenvezető.

– A Száraz-lagúna² - fordította Robert. - Egy egykori vulkáni kráter helyén állunk itt, amelyet később egy kétszáz hektár kiterjedésű, harminc méter mély tó töltött be. Ám azután a tó is eltűnt, és az 1563-as kitörés, amely feldúlta a szigetnek ezt a részét, legyalulta a krátert. E kitörés idején egy egész hegy, a Vulcáo-hegy egyszerűen a föld mélyére süllyedt. Ennek a helyén terül ma el a Lagoa do Fogo, vagyis Tűz-tó. Azt hiszem, hamarosan meg is nézzük.

S valóban megnézték. És megnéztek még más tavakat is; sok, túl sok tavat láttak. Egyik elöntött krátert követte a másik: némelyik száz, sőt kétszáz méter mély volt, mások sekélyek, két-három méteresek. Ennyi tó kezdte untatni az utazókat.

Sötét éjjel volt már, mire nyaktörő ösvényeken leértek Ribeira Grande városába. A holtfáradt turistáknak már vacsorázni is alig akarózott a szánalmas fogadóban, ahol a másnapi kirándulásra rendelt új hátasok várták őket. Rögtön nyugovóra tértek volna inkább. Csakhogy egy olyan helyen, mint Ribeira Grande, egy fogadó egymagában aligha tud elhelyezni egy ilyen nagy létszámú csoportot. Több szálláshelyre kellett eloszlaniuk; még szerencse, hogy Thompson ezúttal előre foglaltatott szállást.

– Találkozó és indulás holnap reggel, pontban hét órakor - hirdette ki Thompson.

Hajh, mennyien nem jelentek meg másnap a megbeszélt időben! Gyülekezőt kellett fújni. Thompson erre indult, Robert meg amarra, hogy összetereljék az engedetleneket. Szinte sehol nem jártak sikerrel. Mozdulni sem bírnak, panaszkodtak egytől egyig, ráadásul szemhunyásnyit sem aludtak, mert harcias poloskaseregek verték ki a szemükből az álmot. Thompson és hadsegéde a turisták legfeljebb egyharmadát bírta összetrombitálni. Huszonkét utas - ennyi maradt a tekintélyes karavánból! S még e rettenthetetlen túrázók is szánalmas képet nyújtottak.

Mondanunk sem kell, hogy a huszonkét elszánt ember között ott volt a Lindsay család is. Ilyen tapasztalt utazóknak meg se kottyant a tegnapi negyven kilométer. Nem hiányozhatott a mosolygós Dolly hűséges szolgálattevő lovagja, Roger de Sorgues sem.

Megjelent a Blockhead család is. Hogyan is maradhatott volna távol a visszavonult vegyeskereskedő, ha csodálkozókészségét fitogtathatta? Akár akarták, akár nem, neje és lányai is vele tartottak: ez utóbbiak mintha kissé mereven lépkedtek volna, mert Tigget is magukkal vonszolták.

Ami Saunderst és Hamiltonék trióját illeti, ők tegnap pontosan másfél órás késéssel értek be Ribeira Grandéba, mégsem jutott volna eszükbe, hogy a programnak csak egy pontját is elmulasszák. Ők végkimerülésig részt akartak venni mindenben. Viszont szigorú elveikhez híven az előírt óránál korábban ma sem akartak útnak indulni.

Mivel a program nyolc órára tűzte ki az indulás időpontját, ők nem is szálltak föl új hátasukra nyolc óra előtt, s bizony, ha társaik nem lustálkodnak olyan soká, ők újrakezdték volna tegnapi csínyüket.

Az ezredből zászlóaljra, zászlóaljból századra, s végül századból puszta szakaszra fogyatkozott menetoszlop gyorsan maga mögött hagyta Ribeira Grande utolsó házait. Késő este érkeztek, korán reggel indultak, így szinte semmit nem láttak a tizenháromezernél több lelket számláló városból. Nem mintha bármit is elmulasztottak volna. Eltekintve néhány, a Vale das Furnas-iaknál érdektelenebb forrásnál, ebben a hanyagul épített sárfészekben nem volt semmi látnivaló.

Útjuk az első félórában meglehetősen sík vidéken haladt, amelyet sűrűn tarkítottak kisebb-nagyobb vulkáni kúpok. Hamarosan azonban emelkedni kezdett a síkság: újból hegyek közé értek. Továbbra is gazdag, termékeny volt a vidék. Mindenen szorgos emberek keze nyoma látszott. Hegygerinc nem maradt fásítatlan, egy talpalatnyi jó föld sem maradt megműveletlen.

Ebben a nyugati szigetrészben nyilván nagyobb volt a népsűrűség. Percenkét keresztezte az útjukat egy-egy földműves pár. Elöl vonult méltóságteljesen a férj, tíz méterre lemaradva követte alázatosan tipegő felesége. A szemérmes, félénk asszonyok szellemalakként suhantak tova bő köntösükben, amelynek csuklyája kisebb, de zártabb volt, mint Faial szigetén, s nem engedte látni az arcukat. Minél távolabb jártak a nagyobb településektől, annál zártabb volt a csuklya. Sőt, amikor tíz óra körül áthaladtak egy falun, meglepve látták, hogy közeledtükre az asszonyok szégyenlősen a fal felé fordulnak.

– Milyen csúfak lehetnek! - jegyezte meg Dolly, igazán női okot lelve a túlzott szeméremre.

A falut elhagyva az út egyre meredekebb ösvénnyé szűkült. A turisták ekkor négyszáz méterrel följebb meglátták a hegy csúcsát, amelynek oldala elvette előlük a kilátást. Még csak félútig érhettek a kanyargós kaptatón, de már mindnyájan egy perc pihenőért könyörögtek. Reggel óta már húsz kilométert tettek meg igen fárasztó körülmények között. Emberek és állataik egyformán kimerültek.

Negyedóra múlva már éppen ismét útnak indult volna a menetoszlop, amikor tompa morajlást hallottak a hegycsúcs felől. Közben odafönt porfelhő kerekedett, s az ösvény kanyarulatait követve nagy sebességgel tartott feléjük.

A megmagyarázhatatlan lárma percről percre erősödött. Az általános zajból furcsa hangok hallatszottak ki. Bőgés? Ordítás? Ugatás? Még vezetőik is nyugtalanok lettek.

Szerencsére állt a közelben egy kidőlt-bedőlt tanya, oltalmat keresve oda húzódtak be mindnyájan. Csak Blockhead nem ért oda időben: szamarának fara még kiállt a ház sarka mögül, amikor a förgeteg elporzott mellettük. A visszavonult vegyeskereskedőt - illa berek, nádak erek - egy pillanat alatt elragadta az örvény.

Társai rémülten fölkiáltottak.

De a forgószél máris továbbállt, másutt folytatta rombolását, míg Blockhead prüszkölve, de láthatóan épségben tápászkodott fel a földről.

Odarohantak hozzá. Blockhead békés ábrázatán nem látszott érzelem, csak alapos meghökkenés. A pórul járt utazó elhűlten pillantott a lejtőn lezúduló porfelhő után, s ajkát meglepő kiáltás hagyta el:

– Mekkora disznók!

Még ez a mondat is az élénk csodálat hangján szólt.

A történtek után aligha volt meglepő ez a kirohanás, de ilyen alpári kifejezésre mégsem számítottak az útitársai. Viselkedni tudni kell, az ördögbe is! A hölgyek kuncogva fordultak el.

Mint kiderült, Blockheadnek volt mentsége a trágár szóra. Az imént csakugyan disznók, valódi sertések rohama gyűrte maga alá. Hogy mi okozhatta a pánikot, mitől indult meg feltartóztathatatlan lavinaként a máskülönben ártalmatlan konda, arról a helyi vezetőknek sem volt sejtelmük.

Pontban dél volt, amikor fölértek a hegytetőre. Akárcsak a faiali katlan peremén, itt is a földhöz szegezte őket a látvány nagyszerűsége.³

A lábuk előtt tátongó hatalmas mélység minden képzeletet felülmúlt. A négyszáz méter mély, meglepően szabályos, tojásdad alakú medence kerülete a huszonnyolc kilométert is elérte.⁴ A keskeny gerincen túl, ahol álltak, rögtön lefelé vitt az út: pompás növényzettel benőtt, enyhe lejtő vezetett a valószínűtlen teknő aljába, ahol egy takaros falu fürdött a ragyogó napfényben, két égkék, kristálytiszta vizű tó között.

A mély medencén túl pillantva tekintetük szabadon bekalandozhatta az egész szigetet. Északon a meredek lejtők szeszélyes sorát narancsligetek tarkították, míg távolabb rétek és lakóházak látszottak; keleten egymást érték a hegycsúcsok, és zöldellő mezők váltakoztak zordon sötétlő vízmosásokkal; végül São Miguel partjain túl, a tenger tükrén halvány foltként sejlett föl északnyugaton Terceira, délkeleten pedig Santa Maria szigete.

Mivel hosszabb megálló nem fért az idejükbe, máris a falu felé indultak. Ahogy közelebb értek hozzá, a falucska kelleme egyre inkább elpárolgott, s mire a házaihoz értek, teljesen el is tűnt. Ez is épp olyan piszkos kis sárfészek volt, mint a többi, csak távolról aranyozta be megtévesztően a napfény.

– Hétvárosba értünk - fordította le a falu nevét⁵ Robert.

Találó név a rozoga kalyibák zagyva együttesének!

– No, itt vajon miféle harapnivaló akadhat? - csikorgatta a fogát Robert.

A falu szerény készletei mégis kielégítették a turisták megfogyatkozott csapatát. Utasaink másfél óra múlva új erőre kapva indulhattak el a visszaútra. Arról szó sem esett, hogy a kráter-völgy számos vulkáni kúpját, vízmosását és szakadékát is megtekinthetnék, vagy hogy megcsodálhatnák a festői vízeséseket. Ilyesmire nem jutott idő.

– Mondhatom, hamisítatlan angol utazáson veszünk részt - szólt Roger vígan a honfitársához. - Minek is nézelődnénk? A lényeg az, hogy rendben letudjuk a kilométer-adagunkat.

„Hétváros” falvát tizenegy mérföld választja el Ponta Delgadától. Mivel utasaink délután három órakor kerekedtek föl, még napnyugta előtt kényelmesen oda is érhettek.

Miután a völgybe északi irányból ereszkedtek le, most a déli lejtőkön kapaszkodtak föl, s időnként sajnálkozva tekintettek vissza a távolságtól lassacskán újból megszépülő falura.

Ezen az első útszakaszon senki nem szólt egy szót sem. Öszvéreik nyakára hajolva, nyergükbe kapaszkodva hallgattak: teljes figyelmüket lekötötte a köves ösvény, a fáradságos kaptatás. Képzelhetjük, milyen megkönnyebbülten sóhajtottak föl, amikor a hegyoromra érve megcsapta arcukat a friss tengeri szellő, és hatszáz méterrel lábuk alatt a távolban meglátták a tengert. Egyszeriben megoldódott a nyelvük. S mi másról is beszéltek volna, mint az iménti lenyűgöző látványról?

– Meg tudná mondani, professzor úr - fordult Thompson Robert-hoz -, milyen eredetű a medence, amelyen áthaladtunk? S honnan származik a „Hétváros” név?

– Gondolhatja, uram - válaszolt Robert -, hogy e medence tavai is úgy keletkeztek, mint a hozzá hasonlók: az esővíz többé-kevésbé feltöltötte a kialudt tűzhányó kráterét. Csak az a különbség, hogy ez a medence nagyobb a többinél. Ami a „Hétváros” nevet illeti, az alighanem mondai eredetű: egy régi rege úgy tartja, hogy Portugália mór megszállása után hét püspök kivándorolt és Antilia szigetén hét várost alapított. A népi hiedelem szerint a püspökök alapította városok azután a tenger fenekére süllyedtek, a regebéli szigettel egyetemben. A nép nyilván ezt a mondát akarta megörökíteni, amikor a kráternek, s vele a falunak, a „Hétváros” nevet adta. Emez egyébként szintén vulkáni termék: az 1445-ös kitörés⁶ idején süllyedt itt meg a talaj.

– Az nem is volt olyan régen! - kiáltott föl Thompson olyan ijedten, mintha Johnson rémülete ragadt volna át rá. - Gondolom, azért jó ideje már nem fordul elő ilyesmi?

– Ahogy vesszük - felelte Robert. - 1522-ben és 1652-ben újabb heves kitöréseket jegyeztek föl. Hozzá kell tennem, hogy São Miguel szigete, és főként annak nyugati része, ahol most járunk, különösen ki van téve a vulkánikus megrázkódtatásoknak. A legutóbbi nagyobb riadalom szinte a közelmúltban, 1811-ben volt itt.⁷

– Azaz, engedelmével, csupán kilencvenkilenc évvel ezelőtt!⁸ - kiáltott föl gyors fejszámolás után Thompson, aki most már komolyan megijedt.

– Csakugyan nem régebben - felelte bölcs nyugalommal Robert.

De Thompsont ez még nem nyugtatta meg.

– Egyszóval, professzor úr, maga szerint még mai napság is megeshetik efféle szerencsétlenség?

– Ki mondhatná azt meg, uram? - mosolyodott el Robert. - Annyi bizonyos, hogy az Azori-szigeteken, akárcsak másutt, az utóbbi időben alábbhagyott a vulkáni tevékenység. Mindazonáltal...

Robert-nak torkára forrt a szó. Egyszer csak mintha kiszaladt volna lábuk alól a talaj: emberek és állatok egyensúlyukat vesztve borultak egymásnak. Szerencsére haja szála se görbült senkinek. Egy percen belül mindenki újból talpra állt.

– Ez hát a válasz a kérdésére - fordult Robert Thompsonhoz.

Ekkor azonban egyik vezetőjük szörnyű nagyot kiáltott, a hegyorom felé nyújtotta karját, majd páni rémületben nyakába szedte a lábát, s lerohant a völgybe.

A turistákat valóban borzasztó veszély fenyegette. Közvetlen közelükben, alig száz méterrel följebb szó szerint meg-meggyűrődött és hullámokba torlódott a talaj. Újra és újra egymásnak csapódtak a homok hullámai, s közben olyan süvöltés, bőgés hallatszott, mintha száz állatseregletet engedtek volna szabadon. A napot már sűrű porfelhő takarta el.

A balszerencsés utazók ekkor éppen két hatalmas, függőleges falú sziklatömb között találták magukat, amelyek ötszáz méter széles és ugyanilyen hosszú térséget hagytak középütt szabadon. Vezetőik nyomában a jobb oldali tömbhöz menekültek, ahol némi menedéket remélhettek egy hatalmas sziklalap beugrójában.

Épp ideje volt.

A föld iszonyatosat rázkódott és meghasadt, majd az omladék nagy robajjal leszáguldott a lejtőn. A hegy egy egész darabja vált le és zúdult alá. A lassan induló lavina méterről méterre gyorsult, s végül szédítő sebességre tett szert. Fülsiketítő volt a lárma.

Az utazók elszorult szívvel, összepréselt ajakkal, ökölbe szorított kézzel, teljes valójukkal figyeltek.

A tűzgolyó elviharzott mellettük.

A lavina súrolta és magával ragadta az őket védelmező sziklatömböt is, amely az örvénylésbe beleveszve maga is egyike lett a völgybe leszáguldó lövedékeknek. Az utazók immár oltalom nélkül maradtak, s a fékevesztett sziklák miriádja védtelen keblüktől néhány hüvelykre süvített el.

Az egész jelenség húsz másodpercig tarthatott csupán. De a természet már rég visszanyerte végtelen nyugalmát, amikor a földindulástól kővé dermedt utasok még mindig nem bírtak megmozdulni. Volt, aki a hatalmas sziklafal lábánál hevert, mások mellkasukra szorított karral, hátukat a falnak vetve, emberfeletti erőfeszítéssel próbálták összepréselni testüket: mintha elszállt volna belőlük az élet.

Alice Lindsay volt az első, aki öntudatra tért. Maga sem tudta, hogyan került a menedéket adó sziklamélyedésbe. Odavitte volna valaki? Netán a sógora? Vagy inkább Robert, aki még most is öntudatlanul fedezte testével a fiatalasszonyt?

– A terceirai zavargást is számítva már kétszer kötelezett hálára, uram - bújt elő a fedezékből.

Robert mintha nem is értette volna, mire céloz.

– Asszonyom, csak annyira legyen hálás nekem, mint bárki másnak lenne, akit a véletlen e két helyzetben éppúgy maga mellé sodorhatott volna.

Alice mozdulata mintha varázslat alól oldotta volna föl útitársait. Megrázták magukat, leporolták ruhájukat, és szívük nemsokára ismét a rendes ritmusban vert.

Ponta Delgada felé nem vezetett többé ösvény. A föld- és sziklaomlás által letarolt hegyoldal egyenletes lejtővé vált, amelyen lépten-nyomon esés közben megakadt szikladarabok akadályozták a járást. Nagyobb csapás volt, hogy szamaraik nagyobb része elpusztult. Az élve maradt hátasokat a nők kapták meg, de a buckás terepen csak rendkívül óvatosan haladhattak előre.

Mielőtt elindultak volna, öt vagy hat vezető közösen kiáltozva hívta az eltűnt társukat - de mindhiába. Sajnos biztosra vehették, hogy a szerencsétlent őrjöngő rohanása közben utolérte a sziklaomlás, s hogy azóta már húsz méter vastag föld a szemfedője.

Nem vesztegették az időt, útnak indultak, hiszen ami egyszer megtörtént, az bármikor megismétlődhet. Az alig járható terepen azonban csak kínkeservvel haladtak előre. Besötétedett, mire kiértek az útra. Még tíz kilométer választotta el őket Ponta Delgadától. Ezt a távolságot két óra alatt tették meg, és húsz perccel kilenc óra előtt elcsigázva, de épen és egészségesen léptek a Seamew fedélzetére.

Társaik már jó ideje visszatértek az úton Ribeira Grandéból. A nap eseményeiről értesülve alig győzték dicsérni saját restségüket.

Akadt azonban valaki, aki még náluk is nagyobb diadalt ült. Johnson volt az, akinek nyakassága így végül is igazolást nyert.

– Úgy hallom, uram - fordult tapintatlanul Robert-hoz -, hogy kis híján mind egy szálig ott hagyták ma a fogukat.

– Úgy van, uram.

– Lám, lám - folytatta Johnson -, magam is így jártam volna, ha ostobán magukkal tartok!

– Valószínűleg, uram - felelte Robert. - De legyen szabad megjegyeznem, hogy mindnyájan épségben tértünk vissza.

– Egy helyi vezető kivételével, mint hallom - vágott vissza szenvtelenül Johnson. - A többire meg majd legközelebb kerül sor! De mondja csak, kérem, São Miguel után Madeira a következő úticélunk, ugye?

– Igen, uram, Madeira - szólt Robert, aki nem tudta, hova akar kilyukadni a különc Johnson.

– Madeirán is vannak földrengések?

– Tudomásom szerint nincsenek - válaszolt Robert.

– Helyes - így Johnson. - Azt állítja tehát, hogy azon a mesés szigeten semmitől nem kell tartanunk.

– Hitemre, uram, semmitől... hacsak egy kis árvíztől nem...

– Árvíztől? - szólt közbe Johnson. - Ezek szerint Madeirán gyakori az árvíz?

– Nem gyakori, de előfordul.

– Helyes - vont mérleget Johnson. - Akkor jegyezze föl a noteszébe, uram - szótagolta -, hogy én nem teszem a lábamat Madeira átkozott szigetére!

Azzal a nyúlszívű alak sarkon fordult, és a kávézóba vonulva nagy hangon követelte szíverősítőjét.

Míg Johnson diadalt ült, Thompsont éppen hogy rendkívül kellemetlen meglepetés érte.

Alig lépett a fedélzetre, amikor egy nagyobbfajta vízijármű úszott a Seamew mellé. Egy magasrangú tiszt vezetésével egy percen belül két tucat rendőr lepte el a fedélzetet.

– Uram - szólt a tiszt szárazon, ám tűrhető angolsággal -, az imént kikötőnkbe érkezett a Camões gőznaszád, és tudomásunkra hozta az angrai öbölben lezajlott minősíthetetlen eseményeket. Én nem foglalkozom az üggyel, hiszen az a diplomatákra tartozik. Egy dologban mégis nekem kell eljárnom: meg kell találnom a tolvajt. Mivel az ön viselkedése arra enged következtetni, hogy a tettes ezen a hajón talált menedéket, kénytelen vagyok elrendelni, hogy ne hagyja el Ponta Delgada kikötőjét. Sem ön, sem utasai nem távozhatnak a fedélzetről, és nem érintkezhetnek a parton lévőkkel, amíg át nem kutatjuk a hajót.

A tiszt hallhatóan nem tűrt ellentmondást. Az angolok nem ritkán pökhendiek, de Thompson ez esetben jobbnak látta, hogy meghunyászkodjék.

– Mikor kerül sor a hajó átkutatására? - kérdezte.

– Holnap - hangzott a válasz.

– S mennyi ideig lesz helyhez kötve a hajóm?

– Azt nem tudhatom - felelte a rendőrtiszt -, de gondolom, mindaddig, amíg a tettes meg nem kerül és lakat alá nem tesszük. Alászolgája, uraim.

Azzal a tiszt megpöccintette tányérsapkája szélét, odabiccentett a kétségbeesett Thompsonnak, és visszatért hajójára.