A SZYPHANTA FEDÉLZETÉRE!

Másnap, szeptember 3-án a Szyphanta, miután délelőtt tíz óra tájban felszedte horgonyait, szél mentén, kevés vitorlázattal haladva elhagyta a szkarpantói kikötőt.

Az Henry d’Albaret által visszavásárolt foglyokat részben a fedélközön, részben a fedélzeti ütegnél helyezték el. Bár a szigettengeren való átkelés legfeljebb néhány napot igényelt, tisztek és matrózok a lehető legkényelmesebben akarták elszállásolni ezeket a szegény embereket.

Henry d’Albaret előtte való nap mindent elintézett, hogy újra tengerre kelhessen. A tizenháromezer font kifizetésére vonatkozólag olyan kezességet biztosított, amivel a kádi meg volt elégedve. A foglyokat tehát minden nehézség nélkül hajóra szállíthatták, s most már a berber bagnók gyötrelmeire ítélt szerencsétlenek, nem telik bele három nap, partraszállnak Dél-Görögország valamelyik kikötőjében, ahol nem kell többé félteniök a szabadságukat.

De a szabadulást teljesen annak köszönhették, aki az elmúlt napon kiragadta őket Nikolasz Sztarkosz karmai közül. Hálájukat megható jelenettel fejezték ki, mihelyt a korvett fedélzetére léptek.

Volt köztük egy pópa is, egy öreg leondari pap. Ez, sorstársaitól követve, a parancsnoki hídhoz ment, ahol Hadzsine Elizundo és Henry d’Albaret néhány tiszttel tartózkodott. Élükön az aggastyánnal valamennyien letérdeltek, majd a pap a parancsnok felé tárta két kezét s így szólt:

– Henry d’Albaret, legyen ön áldva mindazoktól, akiknek visszaadta a szabadságát!

– De hiszen, kedves barátaim, én csak a kötelességemet teljesítettem! - válaszolta a Szyphanta parancsnoka meghatottan.

– Igen!… Áldva mindenektől… mindenektől… és általam, Henry! - tette hozzá Hadzsine, s maga is letérdepelt.

Henry d’Albaret szenvedélyesen felemelte, s ekkor „Éljen Henry d’Albaret! Éljen Hadzsine Elizundo!” - kiáltások harsogtak a parancsnoki hídtól a hajó elejéig, a fedélköztől a törzsvitorlarudakig, ahol valami ötven matróz verődött csoportba, harsányan hurrázva.

Csak egy fogoly asszony - aki előző nap úgy elrejtőzött a batistanban - csupán az nem vett részt ebben a hálanyilvánításban. Mikor hajóra szállt, egyetlen gondja volt, hogy észrevétlen maradjon a foglyok közt. Sikerült is neki, nem vette észre senki, hogy ő is a fedélzeten tartózkodik, olyan jól meg tudott bújni a fedélköz legsötétebb zugában. Nyilvánvalóan partra is úgy szeretett volna szállani, hogy senki ne lássa. De mért volt ennyire óvatos? Talán ismerte a korvett valamelyik tisztje vagy matróza? Mindenesetre komoly okának kellett lennie, hogy arra a három-négy napra, amíg a Szigettengeren való átkelés tartott, nem akarta elárulni kilétét.

Azonban, ha Henry d’Albaret megérdemelte a korvett utasainak hálálkodását, vajon mit érdemelt maga Hadzsine mindazért, amit Korfuból való távozása óta tett?

– Henry - mondotta az előző napon -, Hadzsine Elizundo szegény már, de most már méltó önhöz!

Szegény, valóban az volt! De méltó-e a fiatal tiszthez?… Mindjárt meglátjuk.

Ha Henry d’Albaret már akkor szerette Hadzsinét, amikor olyan komoly események szakították el őket egymástól, mennyivel erősebbé válhatott ez a szerelem, midőn megtudta, hogy elszakítottságuknak ebben a hosszú esztendejében milyen volt a fiatal leány egész élete!

Mihelyt Hadzsine Elizundo megtudta, honnét lett az apjától örökölt vagyon, elhatározta, hogy az egészet a foglyok visszavásárlására fordítja, hiszen az nagyrészt a velük való üzérkedésből származott. Semmit sem akart megtartani az ocsmány módon szerzett milliókból. De csak Xarisszal közölte tervét. Xarisz helyeselte, s gyorsan pénzzé tették a bankház egész értékállományát.

Henry d’Albaret megkapta azt a levelet, melyben a fiatal lány bocsánatot kért és elbúcsúzott tőle. Hadzsine aztán a hűséges és bátor Xariszával titokban elhagyta Korfu szigetét s Peloponnezoszba utazott.

Ebben az időben Ibrahim katonái még vad harcot folytattak Közép-Morea népe ellen, mely annyi megpróbáltatáson ment át s oly régóta már. Azokat a szerencsétleneket, akiket nem mészároltak le, Messzénia nagyobb kikötőibe, Patraszba vagy Navarinba küldték. Innét részint a török hatóságok által bérbe vett, részint a Szigettenger kalózai által rendelkezésre bocsátott hajók ezrével szállították őket Szkarpantóba vagy Szmirnába, ahol állandóan voltak rabszolgavásárok.

Az eltűnésük után eltelt két hónap alatt Hadzsine Elizundo és Xarisz nem riadt vissza semmilyen ártól; sikerült is nekik több száz foglyot azok közül visszaszerezniük, akik még nem hagyták el a messzéniai partot. Aztán a tőlük telhető legnagyobb gonddal helyezték őket biztonságba, egy részüket az ioni szigeteken, a többit Észak-Görögország szabad területein.

Ezt elvégezve, mindketten Kisázsiába mentek, Szmirnába, ahol nagyban folyt a rabszolgakereskedés. Ide, nagy hajókaravánokon, rengeteg görög fogoly érkezett, akiket Hadzsine Elizundo ki akart szabadítani. Jóval nagyobb árakat kínált, mint Berberia vagy az ázsiai partvidékek ügynökei; volt is jó hasznuk belőle a török hatóságoknak és szívesen tárgyaltak vele. Gondolhatni, mennyire kihasználták szenvedélyes nagylelkűségét az alkuszok, de így legalább sok ezer fogoly menekült meg az afrikai bejek bagnóitól.

De még mindig sok volt a tennivaló, s ekkor támadt Hadzsinének az a gondolata, hogy két különböző úton jusson célhoz.

Valóban, nem volt elég csupán visszavásárolni a közpiacokon áruba bocsátott foglyokat, vagy drágán kiszabadítani a rabszolgákat a bagnókból. Azokat a kalózokat is ki kellett irtani, akik a Szigettenger minden vidékén hajókat zsákmányoltak.

Hadzsine Elizundo éppen Szmirnában volt, amikor tudomására jutott, hogy a portyázás első hónapjaiban mi történt a Szyphantá*val.* Tudta, hogy korfui hajótulajdonosok költségén szerelték fel, s azt is, hogy milyen célra. Hallott arról is, hogy a hadjárat eleinte sikeres volt. De ebben az időben járt híre, hogy a Szyphanta elvesztette parancsnokát, több tisztjét s a legénység egy részét, abban a csatában, melyet egy kis kalóz hajórajjal vívott, amelyet, mint emlegették, maga Szakratif vezetett.

Hadzsine Elizundo mindjárt érintkezésbe lépett azzal az ügynökkel, aki Korfuban a Szyphanta tulajdonosainak érdekeit képviselte. Akkora árat ígért nekik, hogy azok hajlandók voltak eladni a hajót. A vétel egy raguzai bankár nevén történt, voltaképp azonban Hadzsine Elizundo volt a vevő, aki csak a Bobolinák, Modenák, Zachariaszok, s más derék honleányok példáját követte, akiknek a függetlenségi harc elején saját költségükön felszerelt hajói annyi bajt okoztak a török haditengerészetnek.

Mindezek után az a gondolata támadt Hadzsinének, hogy Henry d’Albaret kapitánynak ajánlja fel a Szyphanta parancsnokságát. Egyik embere, Xarisz unokaöccse, tengerész és görög származású, akár a nagybátyja, titokban nyomon követte a fiatal tisztet, nemcsak Korfuban, mikor annyi hiábavaló keresgélésre adta a fejét, hogy a leányt megtalálja, hanem Kioszban is, mikor csatlakozni készült Fabvier ezredeshez.

Utasítására ez az ember matróznak állt be a korvetten, éppen akkor, mikor az a lemnoszi csata után megújította legénységét. Sikerült is neki Henry d’Albaret kezéhez juttatni azt a két levelet, amit Xarisz írt: az elsőt Kioszban, azzal az értesítéssel, hogy a Szyphanta tisztikarában hely van üresedésben; a másodikat, melyet a tisztiszalon asztalára tett, mikor éppen ő volt ott szolgálatban, s melyben szeptember első napjaira találkát adtak a korvettnek, Szkarpanto partvidékein.

Hadzsine Elizundo itt akart lenni akkor, mihelyt önfeláldozó emberbaráti vállalkozása véget ért. Az volt a szándéka, hogy a Szyphanta szállítsa haza azt a csoport foglyot, melyet vagyona maradványaiból váltott meg.

De mennyi fáradságot kellett még elszenvednie, s hányszor forgott életveszélyben a következő hat hónap alatt!

A fiatal leány Xarisz kíséretében, hogy küldetését teljesítse*,* habozás nélkül elment egyenesen Berberia központjába, az afrikai partokon fekvő, kalózoktól hemzsegő kikötőkbe, ahol Algír meghódításáig a leggonoszabb martalócoké volt a világ. Kockára tette szabadságát, sőt életét is, s szembenézett minden veszedelemmel, melybe szépsége és fiatalsága sodorhatta.

Semmi sem tartóztatta vissza. Bátran nekivágott.

Gyakran láthatták megfordulni mint irgalmas nővért Tripoliszban, Algírban, Tuniszban, egészen a berber part legkisebb emberpiacaiig. Ahol csak görög foglyokat árultak, ő azokat gazdáik nagy hasznára - visszaváltotta. Jó pénzzel erszényében mindenütt megjelent, ahol csak az alkuszok ezeket az emberi lényekből egybeterelt nyájakat elárverezték. Ekkor volt alkalma megfigyelni egész borzalmasságában a rabszolgaság nyomorúságát, olyan országban, ahol a gonosz emberi szenvedélyek szabadon garázdálkodhatnak.

Algír ekkoriban egy fegyveres banda kénye-kedvének volt kiszolgáltatva, mely muzulmánokból és renegátokból verődött össze, annak a három szárazföldnek szemetjéből, amelyet a Földközi-tenger hullámai mosnak. Ezek csak kalózok által zsákmányolt foglyok árusításából, meg abból a váltságdíjból éltek, amit keresztények fizettek a foglyokért. A XVII. században már valami negyvenezer rabszolga gyűlt össze afrikai földön, nők, férfiak, akiket Angliából, Francia-, Olasz-, Németországból, Flandriából, Hollandiából, Görög-, Magyar-, Orosz-, Lengyel- és Spanyolországból raboltak el s szállítottak Afrikába Európa minden tengerén.

Algír és Tunisz bagnói mélyén, Tripolisz börtöneiben Hadzsine Elizundo kivált azokat kereste fel, akik a görög háborúban estek rabszolgaságba. Mintha valami talizmán védte volna, épségben végigjárta mind e veszedelmes helyeket, s enyhített a sok nyomorúságon. Csodálatos módon szabadult meg tengernyi veszélytől, melybe a körülmények sodorták. Hat hónapon át kis könnyű parti hajók fedélzetén végigjárta az egész partvidéket a tripoliszi kormányzóságtól Marokkó szélső határáig, Tetuanig, mely egykor kalózok annak rendje-módja szerint megszervezett köztársasága volt - s Tangerig, melynek öble a rablók telelőjéül szolgált. Felkereste az Afrika nyugati partjain fekvő Szálét is, ahol tizenkét-tizenöt láb mélyre ásott föld alatti üregekben éltek ezek a szerencsétlen foglyok.

Miután küldetése véget ért, s már semmije sem volt az apjától rámaradt milliókból, arra gondolt, hogy Xarisszal visszatér Európába. Arra a görög hajóra szállt, melyen az általa legutoljára kiváltott foglyok utaztak, s amely Szkarpantóba vitorlázott. Remélte, hogy ott viszontláthatja Henry d’Albaret-t, s onnét szándékozott a *Szyphantá*n visszatérni Görögországba. De három napra rá, hogy Tuniszt elhagyták, hajójukat megcsáklyázta egy török hajó, s Hadzsinét Arkasszába vitték, hogy ott rabszolgának adják el azokkal együtt, akiket nemrég kiszabadított...

Szóval Hadzsine Elizundo vállalkozásának az volt az eredménye, hogy több ezer foglyot vásárolt vissza a pénzen, amelyért eladták őket. Az immár vagyontalan leány így hozta helyre azt a sok-sok szenvedést, amit az apja okozott.

Íme, ezt tudta meg Henry d’Albaret. Igen, Hadzsine, bár szegényen, most már méltó volt hozzá; viszont maga is olyan szegény lett, mint a leány, csak hogy kiragadhassa Nikolasz Sztarkosz karmai közül.

Másnap a Szyphanta utasai előtt feltűnt Kréta partvonala. Ekkor a hajó a Szigettenger északnyugati vizei felé fordult. Henry d’Albaret-nak az volt a szándéka, hogy Euboea szigeténél érje el Görögország keleti partját. Itt a foglyok akár Negropontnál, akár Eginánál biztos helyen szállhatnak majd partra, nem háborítva a törököktől, akiket már mélyen Peloponnezosz belsejébe szorítottak vissza. Ibrahimnak ekkor már egyetlen katonája sem volt a görög félszigeten.

Ezek a szegény emberek valóban a lehető legjobb gondozásban részesültek a Szyphantá*n,* s már mindnyájan magukhoz tértek az átélt szörnyű szenvedések után. Napközben a fedélzeten csoportokba verődve szívták magukba a Szigettenger friss szellőjét; gyermekek, anyák, férjek, kiket örök elválás fenyegetett, most már újra együtt lehettek, hogy soha többé el ne szakadjanak egymástól. Jól tudták, mi mindent tett értük Hadzsine Elizundo, s valahányszor Henry d’Albaret karján elhaladt mellettük, mindenki részéről forró hálaérzet sugárzott felé, a legmeghatóbb jelenetek közt.

Szeptember 4-én, kora reggel, a Szyphanta utasai előtt már elmosódtak a krétai hegyormok. Mivel azonban kezdett lanyhulni a szél, a korvett ezen a napon csak keveset jutott előre, bár teljes vitorlázattal haladt. Egyébként huszonnégy vagy negyvennyolc órai késés nem számottevő idő. A tenger fölséges volt, tündökölt az ég. Mi sem vallott váratlan időváltozásra. „Csak hadd menjen a hajó! - mondják ilyenkor a tengerészek - majd csak megérkezünk, amikor az Isten úgy akarja.”

Olyan jólesett elcsevegni a békés hajókázás közben! Igaz, kevés manőverezésre volt szükség. Csupán a szolgálatos tisztek voltak őrhelyükön, meg elöl az őrszemek, hogy jelezzék a szárazföldet, vagy a nyílt tengeren netalán felbukkanó hajókat.

Hadzsine és Henry d’Albaret egy számukra fenntartott padra ültek hátul a hajóbástyában. Itt többnyire már nem a múltakról esett szó, hanem a jövőről, mely - úgy érezték - csak tőlük függ már. Eltervezgették, mitévők legyenek a közeli napokban, azonban a derék Xarisz véleményét is meghallgatták, akit családtagnak tekintettek. Abban egyeztek meg, hogy azonnal megesküsznek, mihelyt görög földet érnek. Hadzsine Elizundo dolgai most már nem okoznak nehézséget, sem késedelmet. Az az esztendő, amit emberbaráti küldetésének áldozott, mindent megkönnyített. Házasságkötés után Henry d’Albaret átadja Todrosz kapitánynak a korvett parancsnokságát s franciaországi otthonába viszi fiatal feleségét.

Éppen az este hányták-vetették meg mindezeket. A csekélyke szélfuvalom alig dagasztotta a Szyphanta nagy vitorláit. A leszálló nap csodálatosan ragyogta be a szemhatárt, melynek nyugaton halvány ködöktől árnyalt vonala fölött néhány aranyoszöld sugár fénylett. Szemközt Kelet első csillagjai szikráztak. A tenger villódzó fények játékában remegett. Felségesnek ígérkezett az éj.

Henry d’Albaret és Hadzsine egészen átadták magukat a gyönyörű este varázsának. Elnézték a hajó sodrát, melyet alig néhány fehér, selymes habfoszlány jelzett a korvett mögött. A csöndet csak a farvitorla lüktetése zavarta, redőinek halk suhogásával. Sem Henry, sem Hadzsine nem láttak mást, csak egymást és ami bennük forrt. S csak akkor eszméltek föl, amikor Henry d’Albaret hallotta, hogy váltig szólítgatja valaki.

Xarisz állt előtte.

– Parancsnok úr! - szólt Xarisz immár harmadszor.

– Mi az, kedves barátom? - kérdezte Henry d’Albaret; feltűnt neki, hogy Xarisznak nehezére esik belekezdeni.

– Mit akarsz, derék Xariszom? - kérdezte Hadzsine.

– Mondanék valamit önnek, parancsnok úr.

– Ugyan mit?

– Arról van szó... A korvett utasainak... ezeknek a derék embereknek, akiket ön visszavisz a hazájába… volna egy ötletük, s rám bízták, hogy közöljem önnel.

– Hát csak ki vele, Xarisz.

– Hát, parancsnok úr... Tudomásuk van róla, hogy ön házasságot köt Hadzsinével...

– Kétségkívül - felelte Henry d’Albaret mosolyogva. - Ez nem titok senki előtt.

– Hát... ezek a derék emberek boldogok volnának, ha ott lehetnének az esküvőjükön!

– Ott is lesznek, Xarisz, ott lesznek! Soha menyasszonynak felségesebb nászkísérete nem lehetne, ha köréje gyűjthetnék mindazokat, akiket kiszabadított a rabságból!

– Henry!... - szakította félbe a fiatal leány.

– A parancsnok úrnak igaza van - felelte Xarisz. - A korvett utasai mindenesetre ott lesznek, és...

– Mihelyt görög földre érünk - folytatta Henry d’Albaret - mindnyájukat meghívom az esküvőnkre!

– Jól van, parancsnok úr - válaszolt Xarisz. - De hát ezenkívül... ezeknek a jóravaló embereknek volna még egy másik ötletük is...

– S az is olyan jó?

– Annál is jobb. Arra akarják önt kérni, hogy a Szyphanta fedélzetén tartsák meg az esküvőt! Hát nem olyan ez a derék korvett, mely Görögországba viszi őket, mintha egy darab lenne a hazájukból?

– Legyen úgy, Xarisz – felelt Henry d’Albaret. - Beleegyezik, kedves Hadzsine?

Hadzsine csak azzal válaszolt, hogy kezét nyújtotta neki.

– Ez aztán derék felelet! - szólt Xarisz.

– Megmondhatja a Szyphanta utasainak - tette hozzá Henry d’Albaret - hogy úgy lesz, ahogy kívánják.

– Rendben van, parancsnok úr - folytatta Xarisz kissé habozva. - De ez még nem minden.

– Beszélj csak, Xarisz - szólt a fiatal leány.

– Hát... Ezeknek a jóravaló embereknek, miután volt egy jó gondolatuk, aztán egy még jobb, lenne még egy harmadik ötletük is, amit felségesnek találnak!

– Csakugyan, egy harmadik is? S aztán mi lenne az a harmadik? - kérdezte Henry d’Albaret.

– Hát nemcsak az, hogy a korvett fedélzetén tartsák meg az esküvőt, hanem az is, hogy nyílt tengeren legyen… mégpedig már holnap! Van köztük egy öreg pap…

Xariszt hirtelen az őrszem szava szakította félbe, aki az előárboc rúdján vigyázott.

– Hajók, szél felől!

Henry d’Albaret mindjárt felállt s Todrosz kapitányhoz ment, aki már javában fürkészett a jelzett irányba.

Kis, valami tizenkét különböző teherbírású alkotmányból álló hajóraj mutatkozott kelet felől, alig hat mérföldnyire. Míg azonban a Szyphanta a szélcsend miatt veszteg állt, a kis hajórajnak a korvettig nem ható szél utolsó fuvalmától hajtva, végül is utol kellett érnie a hajót.

Henry d’Albaret felkapott egy látcsövet, s figyelmesen vizsgálta a jelzett hajók menetét.

– Todrosz kapitány - fordult a másodkapitányhoz -, a kis hajóraj még nagyon messze van ahhoz, hogy akár a szándékáról, akár az erejéről tudomást szerezhessünk.

– Valóban, parancsnok úr - válaszolt a másodkapitány -, s ebben a holdtalan éjszakában, mely nagyon sötét lesz, alig is fogjuk megállapítani. Nincsen más hátra: várnunk kell reggelig.

– Igen, várnunk kell - jegyezte meg Henry d’Albaret. - De mivel ezek a partok nem bátorságosak, rendelkezzék, hogy a legnagyobb elővigyázattal őrködjenek. Tegyenek meg minden szükséges intézkedést arra az esetre, ha a hajók megközelítenék a Szyphantá*t.*

Todrosz kapitány megfelelőleg rendelkezett, s azt mindjárt végre is hajtották. Állandó őrséget rendeltek el a korvetten, másnapig.

Mondanunk sem kell, hogy a közeli eshetőségekre gondolva, későbbre halasztották a házasságkötést, amiről Xarisz beszélt az imént. Hadzsinének, Henry kérésére, vissza kellett vonulnia a fülkéjébe.

Egész éjjel alig hunyták le a szemüket a fedélzeten. A nyílt tengeren jelzett kis hajóraj valóban nyugtalanító jelenség volt. Míg csak lehetett, figyelemmel kísérték a mozdulatait, de kilenc óra tájban elég sűrű köd támadt, s így hamarosan szem elől veszett a raj.

Másnap, napkeltekor még némi pára takarta a keleti szemhatárt s a teljes szélcsendben nem is oszlott el tíz óráig. Egyébként semmi gyanúsat nem észleltek a köd mögül. De mire szétfoszlott, a kis hajóraj alig négy mérföldnyire volt már. Tehát az előző nap óta két mérföldet nyert, s csak azért nem juthatott közelebb a Szyphantá*hoz,* mert a köd megakadályozta a manőverezésben.

Valami tizenkét hajó volt, s egymás mellett haladtak, hosszú gályaevezőik csapásai alatt. A korvett, melyen az evezők, nagyságukat tekintve, semmit nem segíthettek volna, még mindig veszteg állt, egy helyben. Várnia kellett hát, anélkül, hogy egyetlen mozdulatot tehetett volna.

Semmiképpen se lehetett félreérteni a kis hajóraj szándékát.

– Nagyon gyanús nekem ez a rakás hajó! - jegyezte meg Todrosz kapitány.

– Annál inkább gyanús - válaszolt Henry d’Albaret -, mert köztük látom azt a brigget, melyre hasztalan vadásztunk Kréta vizein.

A Szyphanta parancsnoka nem tévedett. A brigg, mely oly különös módon tűnt el Szkarpanto fokán túl, a raj élén járt. Oly módon manőverezett, hogy ne váljék külön a többi, alája rendelt hajótól.

Közben könnyű szellőcske támadt keleten, s ez még közelebb segítette a kis hajórajt. De egy-két kötélhossznyira a korvettől elültek már ezek a tenger felületét halványzöldre borzolgató fuvallatok.

Henry d’Albaret hirtelen lekapta a messzelátót, melyet eddig állandóan a szeme előtt tartott, s így szólt:

– Harcra készülni!

Azt látta ugyanis, hogy a brigg elején fehér füstfelhő oszlik szét és miközben lobogó szökkent fel a hajó ágvitorlarúdjára, ágyúdörrenés hangja ért el a korvettig.

Fekete lobogó, melynek szövetén egy tűzpiros S tűnt elő.

Szakratif kalóz lobogója volt.