A Rouquayrol–Denayrouze-készülék kialakulása és jelentősége a búvártechnika történetében
A víz alatti légzés megoldása évszázadokon át az emberi találékonyság egyik legnagyobb műszaki kihívását jelentette. A 19. század közepéig a búvárok mozgásszabadságát elsősorban az korlátozta, hogy a lélegzéshez szükséges levegőt rendszerint a felszínről, tömlőkön keresztül kellett biztosítani. Bár a korabeli nehézbúvár-felszerelések már lehetővé tették a hosszabb víz alatti munkavégzést, a búvár továbbra is a felszíni levegőellátástól függött. Ebben a technikatörténeti környezetben született meg az 1860-as években a Rouquayrol–Denayrouze-készülék, amelynek legfontosabb újítása az automatikus, a belégzéshez igazodó levegőadagolás volt. A találmány nemcsak a korabeli búvárfelszerelések fejlődésében jelentett fordulópontot, hanem a modern önálló légzőkészülékek egyik közvetlen műszaki előzményévé is vált.

A készülék története meglepő módon nem a tengerhez, hanem a franciaországi bányászathoz kapcsolódik. Benoît Rouquayrol (1826–1875) bányamérnök az Aveyron megyei szénbányákban dolgozott, ahol a bányatüzek, a mérgező gázok és a robbanásveszélyes metán komoly fenyegetést jelentettek. A bányamentőknek olyan berendezésre volt szükségük, amely lehetővé teszi a légzésre alkalmatlan környezetben történő munkavégzést. Rouquayrol ezért egy hordozható, sűrített levegővel működő légzőkészülék kifejlesztésén kezdett dolgozni.
Az első meghatározó eredmény 1860-ban született meg, amikor Rouquayrol április 14-én szabadalmaztatta a sűrített gázok áramlását szabályozó szerkezetét. A találmány alapját egy olyan automatikus szabályozó képezte, amely a levegőt nem folyamatosan, hanem a használó légzési igényének megfelelően engedte ki a tartályból. Ez a megoldás azért volt különösen jelentős, mert csökkentette a levegő pazarlását, és lehetővé tette a rendelkezésre álló készlet gazdaságosabb felhasználását. Rouquayrol 1862. január 16-án újabb szabadalmat jelentett be: a „Rouquayrol-izolátort”, amely egy szabályozóból és az orrot és a szájat befedő légzőmaszkból állt, 1863. augusztus 25-én pedig a levegő sűrítéséhez és továbbításához szükséges szivattyút is szabadalmaztatta. Ezek a fejlesztések fokozatosan teremtették meg annak lehetőségét, hogy a bányamentésre szánt szerkezetet más környezetben, így a víz alatt is alkalmazni lehessen.
A készülék történetének következő fontos szereplője Auguste Denayrouze (1837–1883) francia tengerésztiszt volt. Denayrouze 1862-ben lett sorhajóhadnagy, és egy cochinchinai (mai vietnami) expedíción vett részt, ahol súlyos betegséget kapott. Emiatt ideiglenesen eltávolodott a haditengerészeti szolgálattól, és szülőföldjén, Aveyron megyében, Espalionban lábadozott. Itt ismerkedett meg Rouquayrol munkájával, és felismerte, hogy a bányászati célra kifejlesztett légzőkészülék a búvárkodásban is hasznosítható. A két feltaláló együttműködésében Rouquayrol elsősorban a műszaki alapokat és a nyomásszabályozás megoldását biztosította, míg Denayrouze a tengeri alkalmazás gyakorlati követelményeinek meghatározásában, a továbbfejlesztésben és a készülék elterjesztésében játszott meghatározó szerepet.

Az együttműködés eredményeként 1864-ben – egyes források szerint június 27-én – újabb szabadalmat jelentettek be, amely már kifejezetten a búvárok védelmét és víz alatti légzését szolgáló megoldásokat tartalmazta. Ezzel létrejött a Rouquayrol–Denayrouze néven ismert búvár-légzőkészülék. A berendezés legfontosabb eleme egy sűrítettlevegő-tartályhoz kapcsolódó automatikus légzésszabályozó, vagyis a mai búvárreduktorok korai elődje volt.
A szabályozó működése egy viszonylag egyszerű, ugyanakkor rendkívül ötletes mechanikai elven alapult. A szerkezetben egy rugalmas membrán érzékelte a légzéskor fellépő nyomásváltozást. Amikor a búvár belélegzett, a szabályozókamrában csökkent a nyomás, aminek hatására a membrán elmozdult, és egy szelepet nyitott meg. Ekkor a sűrített levegő a tartályból a légzőrendszerbe áramlott. A nyomás kiegyenlítődésével a szelep ismét bezárult. A rendszer tehát automatikusan, a búvár saját légzésének megfelelően adagolta a levegőt, miközben annak nyomását a környező víz nyomásához igazította. Ez a megoldás alapvető fontosságú volt, hiszen a víz alatt a mélység növekedésével a külső nyomás is emelkedik, ezért a búvárnak megfelelő nyomású levegőt kell belélegeznie.

A készüléknek több változata készült. Az egyik típus a felszínről, szivattyú segítségével kapta a levegőt, miközben a búvár hátán elhelyezett tartály kiegyenlítő és tartalékoló szerepet töltött be. A másik, nagyobb nyomású változatban a tartályban tárolt levegő rövidebb ideig a felszíni összeköttetéstől független légzést is lehetővé tett. A teljesen önálló működést azonban korlátozta a korabeli tartályok kis tárolókapacitása és az alkalmazható nyomás viszonylag alacsony értéke. A nagyobb teljesítményű változatok – egyes források szerint egy harmincöt literes, harminc atmoszférára töltött tartállyal – kedvező körülmények között, körülbelül tízméteres mélységben hozzávetőleg 25–30 percnyi légzési időt biztosíthattak.
A fejlesztés során nemcsak a levegőellátást, hanem a búvár védelmét és a víz alatti tájékozódást is meg kellett oldani. A feltalálók vízhatlan, gumírozott búvárruhával, légzőcsövekkel és különböző fejvédő megoldásokkal kísérleteztek. Az 1865-ben kidolgozott rézmaszk, amelyet jellegzetes alakja miatt a francia búvárszaknyelvben groin, vagyis „disznóorr” néven is emlegettek, közvetlenül az arcot védte, és betekintőablakokkal rendelkezett. A maszk azonban nem bizonyult minden körülmények között megfelelőnek. A gyakorlati tapasztalatok alapján a tervezők – 1866-tól – visszatértek a hagyományosabb, teljes fejet körülvevő nehézbúvár-sisakhoz, amelyet a saját levegőszabályozó rendszerükkel kapcsoltak össze. Egyes források szerint az 1867-es fejlesztések között már háromcsavaros rögzítésű búvársisak is szerepelt; más források a Denayrouze-féle háromcsavaros sisakot 1873-ra teszik.
A Rouquayrol–Denayrouze-készülék fejlesztése ezzel fokozatosan két irányban haladt tovább. Egyrészt megőrizték az önálló légzés lehetőségét biztosító sűrítettlevegő-tartály és az automatikus szabályozó elvét, másrészt a felszínről táplált változatokat a hivatásos búvármunkák követelményeihez igazították. A felszíni levegőellátással működő berendezések hosszabb ideig tartó munkavégzést tettek lehetővé, ezért a gyakorlati alkalmazásban nagyobb jelentőségre tettek szert, mint a korlátozott üzemidejű, teljesen önálló változatok.

A találmány nemzetközi elismerését az 1867-es párizsi világkiállítás hozta meg, ahol a berendezés a búvárfelszerelések kategóriájában aranyérmet nyert. A siker elősegítette a készülék kereskedelmi terjesztését, és hozzájárult ahhoz, hogy a Rouquayrol–Denayrouze név Európán kívül is ismertté váljon. A rendszer különböző változatait haditengerészeti, víz alatti építési, hajófenntartási és egyéb ipari munkák során alkalmazták.
Vajon életben maradhatott volna Nemo, Aronnax és Conseil a Crespo-szigeti vadászaton?
Meddig bírja a búvár? · Húszezer mérföld a tenger alatt
Ezt próbálja bemutatni ez a kis játék vagy kísérlet – amelyben különböző paraméterek állítgatásával változtatható a palackban lévő oxigén „hatásfoka” – s persze van „titkos fegyver”, mint a lúgos szekrény, amely elnyeli a kilélegzett szén-dioxidot, amely akár életveszélyes is lehetne! (a palack mérete nem meghatározott a regényben, így állítható, s nem vesszük figyelembe az egyéb hatásokat, mint pl. nitrogén-narkózis …)
(folytatjuk)
Hogy tetszett ez a bejegyzés?
Még nincs értékelés – légy te az első!
