Amikor Jules Verne a 19. század második felében íróasztalhoz ült amiens-i otthonában, a világot még alapvetően a gőz, a szén és az iparosodás formálta. Ő azonban nem elégedett meg azzal, hogy a jelen valóságát ábrázolja: inkább azt figyelte, milyen irányba fejlődhet tovább a technika, és ez hogyan alakíthatja át az emberi életet.
Műveinek jelentősége ezért nem abban áll, hogy szó szerint feltalált volna bizonyos szerkezeteket, hanem abban, hogy a tudományos ismereteket és a kalandregényt úgy kapcsolta össze, hogy közben a jövő lehetőségeit is hitelesen tudta elképzeltetni olvasóival.
Verne különlegessége abban rejlett, hogy nem a csodára, hanem a következtetésre épített. Nem varázseszközöket adott hőseinek, hanem olyan találmányokat, amelyek mögött felismerhető volt a kor tudományos logikája.
A Húszezer mérföld a tenger alatt című regényben a Nautilus nem pusztán különleges hajó, hanem egy következetesen végiggondolt technikai világ. Zárt tér, önálló működés, mesterséges világítás, a külvilágtól való függetlenség: mindez azt mutatja, hogy Verne nem egyszerűen fantáziált, hanem a fejlődés lehetséges irányait mérte fel. A tengeralattjáró itt már nemcsak közlekedési eszköz, hanem az emberi tudás és önállóság jelképe is.
Hasonló szemlélet figyelhető meg akkor is, amikor az emberiséget a világűr felé indítja. Az Utazás a Holdba ma már több ponton naiv elképzelésnek tűnhet, mégis lenyűgöző, hogy Verne milyen biztos érzékkel gondolkodott nagy léptékben. Nem minden részletet látott előre pontosan, de azt igen, hogy az ember egyszer el akar majd szakadni a Földtől, és ehhez nemcsak bátorságra, hanem számításra, mérnöki tervezésre és technikai fegyelemre lesz szükség. Éppen ez teszi műveit különössé: a bennük megjelenő jövő nem mesei, hanem elképzelhető.
Verne azonban nemcsak a látványos gépek írója volt. Regényeiben rendre felbukkan az a gondolat is, hogy a technika megváltoztatja az ember viszonyát a térhez, az időhöz és a távolsághoz. Ezért művei nemcsak a találmányokról szólnak, hanem arról is, hogyan tágulhat ki az emberi tapasztalat. Az ő világában az utazás mindig több egyszerű helyváltoztatásnál: felfedezés, szellemi kaland és kilépés a mindennapok szűk keretei közül.
Talán ez magyarázza azt is, hogy Jules Verne miért hat még ma is. Regényei azokat az olvasókat is megszólítják, akik a valóságban nem juthatnak el távoli helyekre. Nála az utazás képzeleti tapasztalattá is válik: az ember a szobájában marad, mégis bejárhatja a tengerek mélyét, a sarkvidékeket vagy éppen a világűrt. Verne művei ezért nemcsak a jövőről szólnak, hanem az ember egyik alapvető vágyáról is: arról, hogy túllépjen saját korlátain, legalább gondolatban.
Érdekes kérdés az is, hogy Verne vajon mely szereplőibe írhatta bele önmagát. Valószínűleg nem egyetlen alakban, hanem több hősében is jelen van. Nemo kapitányban a zárkózott, a világtól eltávolodó, mégis kivételes szellemi erejű ember sejlik fel, míg Phileas Fogg a fegyelmezett, pontos és rendszerező alkatot képviseli. Verne így nem közvetlen önarcképet adott, hanem saját személyiségének különböző vonásait osztotta szét szereplői között. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy figurái nem pusztán kalandregényhősök, hanem emlékezetes, összetett személyiségek.
Az életmű későbbi szakaszában ugyanakkor a technika megítélése árnyaltabbá válik. Verne egyre világosabban érzékeli, hogy a fejlődés nemcsak lehetőség, hanem veszély is. A gépek és fegyverek nem önmagukban jók vagy rosszak: attól függ minden, milyen célokra használja őket az ember. Ez a felismerés józanabbá teszi a jövőről alkotott képét, és egyúttal elmélyíti műveit is.
Jules Verne „találmányai” valójában nem kész technikai tervek voltak, hanem gondolati kiindulópontok. Nem ő építette meg a jövő gépeit, de segített abban, hogy az emberek egyáltalán el tudják képzelni őket. Jelentősége éppen ezért nem a pontos jóslatokban rejlik, hanem abban, hogy olvasóit nyitottabbá tette a lehetőségekre. Műveivel azt mutatta meg, hogy a jövő nem elérhetetlen csoda, hanem olyan tér, amelyet az ember képzelete és tudása együtt formálhat.
